„Szilánkká fagyott áldások esője hull, látod? Havazik!” (K. Zs.)
A lélek, hogyha szárnyra kelne, emberi életeken és utakon repülne, bejárna sok olyan ösvényt, erdőt, mezőt, gyermekkori emléket, szerelmek titkos, rejtett helyeit, ahol olyankor járt, amikor minden színekben pompázott.
A lelkünk tisztulása út, amely talán soha nem ér véget, az életen túlra is elnyúlik. Úgy tisztul és vágyik a tisztaságra, mint amikor a belélegzett sok szennyezett levegő után tiszta és friss levegőért kapkodunk. Kilépünk az ajtón, előttünk minden hófehér, minden jelzi, hogy a világnak sebeit, megrongyolt, megtépázott, felszakított, vérző sebeit van, aki puha takaróval betakarja. Valaki sokkal hatalmasabb…
A lélek is tisztulásra vágyik, erősödésre vágyik, olyankor talán kedve lenne kimenni és nagyot szippantani a friss levegőből. Érezni, ahogyan az arcát megcsípi a hideg, ahogyan a tüdejébe beáramlik a friss levegő. Kinyitni álomtól elnehezült szemét és látni a fényességet és a fehérséget, a tisztaságot, azt az isteni tisztaságot, amelyet nem véletlenül küld ő. Emlékeztetni akar olykor-olykor bennünket, hogy mindig van lehetőség fellélegezni, megtisztulni és megtisztítani, és mindig van, aki elföldje, begyógyítsa a feltépett, vérző sebeket. Talán ez a tél ajándéka, így köszönt be néha-néha, reggelenként a fehér lepel, hogy eltakarjon mindent, ami szenny és mocsok, mindent, ami szégyen, mindent, ami könnyeket csalna a szemünkbe. Jó azzal az érzéssel álomba szenderülni, hogy talán másnap reggelre minden megtisztul, mindent eltakar a szent tisztaság, mert létezik ő, aki beborítja, aki hófehérré varázsolja életünk megkopott, fakó, színtelen tereit: a nagy alkotó, a festő, aki most palettájáról a tisztaság és az ártatlanság színeit festette le végtelen vásznára. És most ezzel borított be mindent, jelezve azt, hogy ha még sok a hiba, akkor is mindig van lehetőség arra, hogy megtisztuljunk.
Dénes Erzsébet, Székelykeresztúr