Minden év más jelentést, más értelmezést ad a nagypénteknek. Gyerekként meglepő volt látni, ahogyan a templomot gyászba, feketébe öltöztették ezen a napon, a templomban ilyenkor mindenki fekete ruhát viselt, gyászolt…

Aztán ahogyan az idő telik, úgy érti meg az ember, milyen elárulva lenni, megtagadva lenni, milyen, amikor én tagadok meg, és én árulok el.

2021-ben nagypéntekre készülök. Éneklem a Passió…-t, Jézus szenvedéstörténetét, és idén én vagyok Jézus. Éneklem, új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek, éneklem, vegyétek és egyétek, ez az én testem, ez az én vérem, igyatok ebből mindnyájan. Tudom, hogy meg fog tagadni Péter, eléneklem, hogy el fog árulni Júdás, s úgy fogtok el, úgy törtök reám, mint egy rablóra. Ahogyan Jézus utolsó napjait végigéneklem, úgy fedezem fel nagypéntek mélységét, úgy látom meg a leírt kottában és hangjegyekben az ő utolsó óráit, szenvedését. Elképzelem, beleélem magam, hogy úgy szólaltassam meg azokat a hangokat, amelyek kifejezik az ő lelki világát, elárultságát, bánatát, hitét. Nehéz lehetett elviselni, nehéz lehetett megélni, s nehéz elképzelni is, mekkora erő volt benne.

Jézus vagyok, s olyan szépen kinyílik az én lelkemben is az ő fájdalma, szenvedése. Kiéneklem magamból az ő fájdalmát, s kicsit magaménak is érzem.

Erőt gyűjteni s megerősödni kellene, hitet adni és ébreszteni kellene, megbocsátani kellene, szeretni kellene, s emlékezni úgy, ahogyan tanította. Megpróbálom, hátha idén sikerül.

S most már megértem, hogy gyermekkoromban miért láttam fekete leplet, miért öltöztették a templomot feketébe. Sötét nap volt, s most a sötétség végén várom a világosságot, a hajnalhasadást.

Dénes Erzsébet, Székelykeresztúr