Kevés az alkalom, amikor könnyedén beszélek érzéseimről, mégis ezen sorok írása közben elengedhetetlen, hogy ne őszintén valljak. Szeretem magam körül a rendet, szeretek tisztán látni, jövőt tervezni, fontos mindennapjaim megéléséhez a tudatosság, nem vagyok annyira spontán típus Már rég óta úgy képzelem el önmagamat és életemet, akár egy kirakósjátékot, amelyet kiskoromban nagyon szerettem, órákat ültem mellette, hogy végre láthassam a képet, s benne a magam munkáját. Isten valamikor elképzelt engem, megalkotott tehetségekkel, gyengeségekkel, világra hívott, sokat formált szüleim szeretete, férjem bölcsességet sugárzó tudatossága. Azonban maradtam a sok formálás, formálódás után is az, akinek Isten elképzelt, minden gyengeségemmel, hiányommal. Ő maga, Isten az, aki mindig a kirakós soron következő darabja, ami belőlem hiányzik. Ha hiányzik a türelem, a józanság, ő türelemként, józanságként jelenik meg, amikor bölcsességre van szükségem, Isten maga a bölcsesség, amikor vigasztaló szavakra van szükségem, maga a vigasztalás.

Nemcsak önmagam hiányosságait egészíti ki, hanem életem sorait, kockáit is bölcsen rendezi, és lassan mindent a megfelelő sorrendbe helyez, lassan mindennek megtaláljuk a következő részét.

Olyan bölcsen rendezi mindannyiunk életét, ahogy mi magunk nem lennénk képesek rá. Én csak mosolygok, amikor azt látom, hogy Isten már tudja, melyik lesz a következő darab, ami a helyére kerül, hiába számolok, hiába a nagy tudatosságom, utólag jövök rá mindig, hogy ő már tudta a következő lépést. Így lesz a kép egyre tisztább, s talán ő is elégedetten mosolyog.

Ha egyszer megírnám halandó életem történetét, talán így kezdeném a sorokat: Kezdetben volt Isten és a puzzle… és ezzel zárnám: …a végén minden a helyére került.