Ha találkoznék veled, Isten, vajon tudnád-e, ki vagyok? Vajon emlékeznél-e arra a sok imára, azokra a kérésekre, hálaadásokra, melyeket neked mondtam el? Amikor vizsgára készültem, hogy most még egyszer segíts meg, vagy amikor nagy döntéseket kellett meghozni, mutass valami jelt. Amikor sírtam, vajon ott voltál-e, vigasztaltál-e, amikor örvendtem vajon te is velem ugráltál-e?
Megismernél-e? Tudnád-e milyen a szemem színe, a hajam színe? Ismernéd-e lelkemnek legmélyebb titkait, hogyan bántottam, s hogyan bántottak?
Hogyan téptek fel sebeket, s hogyan gyógyultak be, ismernél-e engem, ki gyermekből felnőtt lett, s ki még mindig kicsit gyermek, s úgy szereti a gyermeki tiszta érzéseket, öleléseket? Tudnád-e, hogy ki voltam, az a szőke kislány, aki a te hívásodat meghallotta? Úgy szolnál-e hozzám, mint egy régi barát, aki mindent tud rólam?
Úgy kérdeznéd-e meg, hogy vagyok?
Hogyan szólítanál meg, úgy, ahogyan mindenki más, vagy tudnád, azokat a titkos beceneveket, amelyeket más nem tud? Tudnád-e hogy mit kértem utoljára tőled?
Te, ha találkoznál Istennel, mit mondanál neki? Hogyan köszöntenéd, mit mondanál, amikor nem pátosszal teli szavakkal, szép szóvirágokkal szólnál hozzá? Hogyan köszöntenéd a jól ismert s mégis ismeretlen barátot? Hogyan beszélgetnél vele? Most is ugyanolyan őszintén, nyíltan, kezedben könnyekkel áztatott zsebkendőt szorongatva? Megköszönnéd-e az életet, a mosoly mögé bújt énedet?
Végül a HA lesz a remény, a jövő bizonytalanságában, amely előre visz.
HA jobb lesz…
HA bátrabb leszek…
HA láthatatlanul is mindig velem leszel, maga a remény leszel. A kérdésekre a válasz te magad leszel.
Dénes Erzsébet, Székelykeresztúr