Szerettem a gyermekkorom, szép és különleges volt. Fára másztam, játszottam a szomszéd gyerekekkel, ugráltunk a szénakazalban, sokszor nyakig sárosan mentem haza. Csupa kék, zöld folt voltam mindig, hiszen hívtak a kalandok, hívtak a barátok s én önzetlenül átadtam magam a gyermeki valóságnak. A szép gyerekkori emlékeim mellett, csínytevéseim mellett mindig igyekeztem megállni a helyem az otthoni munkában is, s alaposan kivenni a részem.
Szerettem elvégezni a rám kiszabott feladatokat. Egyszerű ház körüli munkák, melyeket egy gyermek könnyedén elvégezhet. Szerettem látni a szüleim arcán a megelégedettséget, s azt, hogy örülnek, hogy mellettük vagyok, segítek nekik. Aztán ahogy nőttem, cseperedtem, nagyobb feladatokat bíztak rám.
Szerettem a mezőre tartó utainkat a szüleimmel, figyelni a magasba röppenő sasokat, meglesni hol van a rókák fészke. Ezeken a lassú, csendes utakon világmegváló beszélgetéseinktől volt hangos a határ. Ma is érzem, hogy ezek a közös utak összekovácsoltak bennünket, a láthatatlan szeretetkötelék még erősebb lett. Szép és megmosolyogtató emlékek most ezek, de egy dolgot megtanultam, hogy jó érzés, amikor körülnézel és megbizonyosodsz arról, hogy munkádnak szép eredménye van. Jó, amikor látod, hogyan változik át az udvar, hogyan lesz szépen összeszedve a széna úgy, ahogyan annak rendje-módja van, hogyan rejted el a lelked az elvégzett munkában.
Mindez pedig megtanított arra, hogy ki kell tartani, bátornak kell lenni és megpróbálni gyermeki örömmel, tisztasággal elvégezni a nekem jutó feladatokat. Az elvégzett munkában pedig benne kell legyek én is. Megtanultam erőt meríteni a napfényből, a szellőből, a frissen kaszált fű illatából, a madarak dalából.
Ma sincs ez másképp, ma is innen merítem az erőt, a szép gyermekkoromból. Képzeletben visszautazom az erdő mellé, kedvenc kutyáim mellé, a játszópajtásaim mellé, a régi piros biciklim mellé, a mókából épített tutaj mellé, mindazok mellé, amelyek gyermekkoromat széppé s tanulságossá tették.
Gyermeknap közeledtével pedig hagyom, hogy kicsit újra gyermek legyek, s egyszerűbbnek, tisztábbnak, törékenyebbnek lássam a világot. Hagyom, hogy ösvényt verjenek lelkemben az emlékek, s megelevenedjen bennem a múltam.
Dénes Erzsébet, teológiai hallgató, Homoródszentpál