Hát nem tudod, hát nem hallottad? Örökkévaló Isten az Úr, ő a földkerekség teremtője! Nem fárad el, és nem lankad el, értelme kifürkészhetetlen. Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.

Ha ilyen felhívással találkoznák, miközben görgetjük a közösségi oldalunkat, rákattintanánk-e? Vajon ez is olyan nagy nézettséget, kattintásszámot mutatna? Pedig ez nem szóbeszéd, nem szenzációhajhászás, hanem örök igazság. Eddigi nem túl hosszú életemben nehéz vagy éppen örömteli perceimben mindig megtaláltak azok a bibliai gondolatok, amelyek felderítenek, hogy igen, most erre volt szükségem. Talán nem véletlen, hanem Isten rám figyelő gondviselése.

Nagy erő mutatkozik ezekben a bibliai versekben, Isten maga az erő, mely biztosítja a világ rendjét. Ézsaiás Istent örökkévalónak nevezi, a próféta így szeretné az emberek tudtára adni, az Isten mélyen az ember szívében gyökerezik, talán még akkor is, mikor ezt a tényt, ezt az állapotot sokan nem értik, érzik. Isten soha nem változik, ő az, aki mindig az marad, csak mi változunk, emberek. Változtatnak élethelyezetek, örömök, kihívások, veszteségek, a szülői lét, sokszor azt tapasztaljuk, törékenyek, halandók, Istenhez képest apró, kis porszemek vagyunk. Ebben a folyton változó világban van azonban állandóság: Isten nem fárad, nem lankad, nem fárad bele a jó cselekedetekbe, a gondviselésbe.

Ez a bibliai rész arra az isteni erőre vonatkozik, mely az emberben lakik, arra a mozgató erőre, mely bennünk van. Ez az isteni erő talán egy szikra az emberi lélekben, valami megfoghatatlan húzóerő, mely hajt, mely segít elindulni, segít bátornak lenni. A héber írók gyakran az erőt cserélnek kifejezést használják annak jelölésére, hogy új erőt nyer az ember. A próféta tehát azt mutatja meg, hogy az istenfélő, aki Istenbe veti a bizalmát, nem lesz híján az erőnek.

Ebben a feje tetejére állt világban szüksége van az embernek arra, hogy valahonnan erőt kapjon. Hogy az az értékrend, mellyel eddig is élte életét, megmaradjon. Kell az a hely, az a csend, az az isteni erő, ahová vissza-vissza lehet térni. Olyan, mint egy baráttal lenni, akit olykor-olykor megváratunk, elfelejtünk találkozni vele, akinek azt mondjuk, hamarosan jövök, de jóval később jut eszünkbe ígéretünk, de ő ugyanott vár ránk, vár bennünket, ahol az élet-úton elhagytuk, annál az életeseménynél, tragédiánál, annál a boldog pillanatnál. Ott vár szelíden és türelmesen, ameddig mi visszafordulunk, megtaláljuk, s onnan megyünk tovább ketten.

Dénes Erzsébet,

Siménfalva