Nem vagyok nehezen ébredő, talán soha sem voltam. Én magam mindig szerettem a reggeleket, ahogyan a kávé illata betölti a konyhát, ahogyan lassan elindul az élet, amikor a Nap is lassan ébredőben van. Amikor korán kelek mindig olyan hasznosnak érzem magam, van időm gondolkodni, végiggondolni a napot, alkalomadtán tenni-venni, erőt kérni az előttünk álló naphoz.
    Amióta megszületett a kisfiam, azóta persze minden a feje tetejére állt, valahogy a napi teendők újraértékelődtek, én magam is sok mindent másképp látok, másképp értelmezem az időt, a reggeleket, az estéket. Mégis a reggelek talán a legszebbek, ahogy a legkisebb örülni tud a reggeleknek, ahogy nevetésével betölti az otthont, valóban a reggelekben benne van az új nap reménysége, ha a tegnapi nem is volt olyan jó, mindig megvan a remény, hogy a mai jobb legyen. Minden reggel mosollyal az arcunkon indítjuk a napot, hiszen van, aki emlékeztessen arra, hogy a reggelek reménye mindig él, hogy ma is valamit alkothatunk, ma is valami szépet adhatunk magunkból, ma is, ma is… tele reménnyel indulunk, és Isten áldásával. 

Valahogyan ilyen lehet az az érzés, amikor azt mondjuk, ragyogtassa rád orcáját az Úr! Ilyen ragyogóak a reggelek,  telis-tele új reménnyel, világokon átívelő szeretettel. Egymásnak való örvendezéssel.

A remény valami megfoghatatlan, kimondhatatlan életigenlő jelenség az életünkben, valóban milyen kevés is kell, ahhoz, hogy érezzük minden pillanatunkban, ott van reggelben, az estében, ameddig, hisszük, hogy az élet útján Isten a legnagyobb kísérő. A remény olyan, mint a reggeli napsugár, mely lassan tölti be a világot, az otthonok ébredő melegét, a remény olyan, mint egy tiszta gyermeki mosoly. 

Dénes Erzsébet, Siménfalva