Hite és hűsége miatt Isten a barátjának nevezi Ábrahámot. Aki Isten barátja, annak meghitt és bensőséges kapcsolata van az Atyával. Aki pedig szolgaként tekint Istenre, az szerető és gondoskodó atya helyett egy idegen, hatalmaskodó és félelmetes úrra néz. Jézus azt kínálja, hogy mi Istenben az Atyát lássuk. Azt kívánja, hogy ne szolgaként tekintsünk Istenre és önmagunkra, mert „mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek.” (Jn 15,15) Fontos, meghitt, bensőséges dolgokat mondott el nekünk Istenről, és a hallottakat megélve barátságot, életadó kapcsolatot alakíthatunk ki a Teremtővel. Ilyen életadó kapcsolatban megélni a barátságot Istennel, önmagunkkal és embertársainkkal az egyház küldetése. Ez a sorsközösség. Erre a mindenkori keresztény embernek, egyháztagnak örök mintát ad az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv leírása az első keresztények életéről: együtt voltak, vagyonukból segítették egymást, egy szívvel, egy lélekkel voltak együtt a templomban, megtörték a kenyeret, tetteikkel és szavaikkal dicsérték Istent, kedvesek voltak… Nemrég a konfirmálókkal egyháztörténetet tanultunk. Egyházunk 300 éves küzdelmét a káté 28-as kérdése röviden így foglalja össze:

„Dávid Ferenc halála után egyházunk történelmében nehéz korszak következett. Kezdetben a felekezeti türelmetlenség, később politikai elnyomás súlya is ránehezedett egyházunkra. Őseinknek építés helyett önvédelemre kellett fordítaniuk minden erejüket. E nehéz küzdelemben elveszett sok templomunk, egyházközségünk és híveinknek mintegy háromnegyed része. A teljes megsemmisüléstől Isten gondviselése, a vallásszabadság törvénye és a hívek egy részének hősi kitartása mentette meg egyházunkat.”

Azoknak a hősi kitartása, akik szívükben hordozták Istent és az egyházat. A kebelükön. Ezekre az időkre utal vissza a keblitanácsos szavunk is. Azok a családok, akik a karrierlehetőségért nem lettek sem reformátusok, sem katolikusok; azok, akik a fejedelmi udvar zsarolásai ellenére sem tagadták meg egyházukat, vagy osztrák időben a szebeni kormányhivatal nyomásának nem engedtek. Azok, akik azt mondták: nem csak a szívemet adom, hanem adok a földemből, adok a vagyonomból, adok az erdőmből, hogy meg tudjon maradni Isten közössége. Vannak köztük nagy nevek: Orbán Balázs, Berde Mózsa, Augusztinovics Pál… Vannak közöttük mindennapi hősök: a gyülekezetek azon tagjai, akik nehéz, küzdelmes időben vállalták a sorsközösséget. Amikor életüket, vagyonukat, munkájukat kockáztatták Isten egyházáért. Hozzájuk hasonlítva önmagunkat adott a jelen kérdése: mit jelent békeidőben, jólétben, nyugalomban unitáriusnak lenni, barátságban, sorsközösségben élni?

Jézus azokat nevezi barátjának, akik meghallják azokat a fontos, meghitt, bensőséges dolgokat, amiket ő elmond nekünk Istenről. Azokat nevezi így, akik nem tagadják meg ezt a tudást. Azért nevez így, mert Isten és a róla való tudás sorsközösségben tart bennünket egymással. Egy egyházban. Egyszerű a Jézusi szentencia: aki süket(el), toporog és tökölődik, az vagy nem hallja az Atyáról szóló tanítást, vagy nem érti, vagy nem barát, vagy nem akar sorsközösséget vállalni.

Isten áldja mindazokat, akik hallják, értik, vállalják.

 

Demeter Sándor Lóránd, Székelyderzs