Másodikos, tiszta lelkű naiv kislány voltam, amikor ez történt. Akkor még színes pálcikákkal tanultunk számolni, és nem is a számolás volt a lényeg, hanem a sok szín. Összegyűjtöttem csereberéléssel és egyéb módszerekkel százötven darabot. Természetesen nagyon büszke voltam rájuk. Egy szép nyári délután, mint a többi tömbházas gyerek, én is lementem az udvarra játszani. Vittem a kincseimet is. Rakosgattam, ábrákat készítettem, és megszűnt körülöttem a világ. Egyszer csak eszembe jutott valami, amiért fel kellett mennem a második emeletre. Gondoltam otthagyom addig a pálcikákat, és majd később megkapom. Nem maradtam fenn sokat, már nem is emlékszem miért mentem fel, csak az érzés jár vissza ismerősen néha. Az az érzés, amit akkor éreztem, amikor visszamentem és a pálcikáknak hűlt helye volt. Nem értettem, hogyan történhetett? Ki vihette el az én kincseimet? Mintha egy világ omlott volna össze bennem, életemben először.

Sok év eltelt azóta, és ez az érzés néha-néha visszajár. Meg lehet tanulni vele együtt élni, de nem könnyű. Még ilyen sok év után sem. Hiába, ilyen az ember! Akkor értékel valamit, amikor már nincs. Akkor tud hiányozni valaki vagy valami, amikor már nem elérhető.

Sok színből áll össze az élet, de csak akkor hiányzik az egyik szín, ha valamiért nem látszik, eltűnik, kihull az életünkből. Vajon miért nem látjuk kincsnek az életet, az egészséget, a sok szép és pótolhatatlan beszélgetéseket? Miért csak akkor tartjuk értékesnek, amikor már nincsenek?

Kérdések, amelyekre nem fogok válaszolni, de feltettem neked, hátha te tudsz választ adni rájuk…

Demeter Erika, Korond