Kislánykoromban eléggé alkalmazkodó voltam, aztán ahogy nyiladozni kezdett az értelmem, és tágult a világ számomra, lázadó és akaratos lány vált belőlem. Amit akartam, így vagy úgy, hosszabb vagy rövidebb úton, de elértem. Nyilván ez nem mindig tetszett a körülöttem élőknek.
Nem mindig hozott áldást az, amit én akartam, és rá kellett jönnöm, az nem az én utam volt. Nehéz és hosszú folyamat volt, amíg megtanultam, mi az én akaratom és mi lehet az Úr akarata. Még ma is tanulom!
Arra gondolok, hogy talán így lehetett ezzel Dávid, a kis pásztorfiú, aki szerényen teljesítette a rá bízott feladatot: legeltette a juhokat és megtette a szüleinek, amit kértek tőle. Talán legmerészebb álmaiban sem gondolta, hogy az Úrnak más tervei vannak vele. Olyan feladatra hívja el, amire emberi számítás szerint nem sok esélye van. Le kell győznie a harcedzett Góliátot. Ő nem gondolkozik, nem mérlegel, nem keres kifogásokat, csak engedi az Isten akaratát átáramlani életén és cselekedni. Ez a hit.
Pályaválasztásom kezdetén nem sokan biztattak a teológia elvégzésére és a papi pályára. Szinte mindenfelől azt a jelzést kaptam, hogy legyek inkább pedagógus. Én persze makacs módon ragaszkodtam a tervemhez.
Sértődött voltam, mert nem vettek fel a tanítóképzőbe nyolcadik osztály után. Elszántságom még inkább nőtt azzal a bizonyítási vággyal, hogy nőként is tudok én értékes lelkész lenni, majd én megmutatom!
A teológiai tanulmányaim alatt lehetőségünk volt elvégezni a pedagógiai képzést is, mondanom sem kell, hogy dúlva-fúlva végeztem el, azzal az elhatározással, hogy én úgy sem akarok tanítani.
Szép lassan eltelt 17 év, és egyszer csak adódott egy lehetőség gyülekezetet váltani és a lelkészség mellett vallást tanítani a helyi iskolában. Ekkor kérdeztem meg magamtól egy kissé határozottabban, hogy az én akaratom és az Úr akarata vajon ugyanaz?
Ma már a diákoknak mesélem a saját történetemet tanulságképpen, azzal a kiegészítéssel, hogy az évek során megtanultam az akaratosságomból, makacsságomból kitartást kovácsolni! Megtanultam, hogy a lelkészség tökéletesen összeegyeztethető a pedagógiával. Egymást nemhogy akadályoznák, de kiegészítik.
Elmesélem nekik, hogy ami az életutunkba kerül, az nem véletlenül kerül oda. Hogy amire esélyt kapnak, azt ragadják meg, éljenek a lehetőséggel.
Tanulom azt a gyermeki alázatot, amellyel Dávid, a pásztorfiú átadta magát Isten terveinek. Kételkedés nélkül. Tapasztalom a bátorságot, amely eltöltötte akkor, amikor emberi számítás szerint esélytelen a győzelem, csodálom azt az erőt, amely alkalmassá teszi az alkalmatlanokat Isten akaratának megvalósítására.
Élem azt a csodát, amikor az én akaratom és a Mindenhatóé találkozik, miközben elmondom minden nap, hogy legyen meg a te akaratot! Igen, minden nap elmondom, mint sok Istenben bízó ember, ám egy ideje már mélyebbnek érzem ezt a sort. Mert elbizonytalanít a jelek meg nem értése. Nem mindig sikerül megfejteni, mi az Úr akarata és mi az enyém. Ettől ellentmondásos érzéseim születnek, és miközben az értelmemmel tudom, hogy ez így rendben van, az érzelmi oldalam labilissá válik, és nehezen oldja fel ezt a paradoxont.
Közben fohászkodom dávidi lelkületért, amely képessé tesz úgy hinni, hogy az esélytelenek nyugalmával álljak szembe a mindennapok Góliátjával, még akkor is, ha ez a Góliát én magam vagyok.
Demeter Erika, Korond