Isten! A magasság, mélység mindene!

Ragaszd össze még egyszer a szárnyam,

ne kelljen sárba süllyedjen lábam,

mert  lendülök, feszülök újra,

repülni, élni, égni kell s nem tudok,

hunynak a fények,

elfogy az árnyék,

sok összetört játék közt,

kereslek… szeretlek…

 

Megsejtett illat villan fel,

holdfehér tejúton villog a tábla,

zebrán át, gyalog, egy más világba,

kéz a kézbe olvadunk bele

a horizont nélküli tájba.

 

Belekarcoltunk a lét tükrébe,

fekete s fehér a kép is, torz…

éjbe szivárgott megérzéssel,

megnyugszom mégis,

mert érzem, tudom,

hogy vagy valahol Lélek,

s köszönöm azt, hogy élek,

s még itt vagyok, és mind itt vagyunk,

azt is, ha menni kell egyszer

és mind itt hagyunk mi mindent.

 

Mi mindent összegyűjtött

ez az összegyűrött gyűjtő ösztön,

a kincset imádó sötét és sűrűn

öklöt rázó világtalan vak világ,

hervadó vadvirág vagy jégvirág,

vagy nem is tudom,

csak bolyongó szavak és mondatok közt

ide-oda löknek a gondolatok, szótorlaszok,

hogy építsünk gátat

a hömpölygő szennyvilágnak.

 

Buzogány Csoma István, Szentivánlaborfalva-Botfalu-Kézdivásárhely