Valahányszor elindulok a főúton – s most már olyan gyarlóan büszkén, hiszen Berde Mózsa lett a neve – az nem lehet, hogy úgy menjek el a templom és temetőkert mellett, hogy ne néznék be, minden rendben van-e. És látom, nyugtázom, hogy minden rendben, a vakolat szárad a harangtorony alján, s a kegyelet virágai is ott vannak még a sírokon. A mécsesek még őrzik magukban a halottak napi sötétbe harapó lángocskák örökélet fényeszerű figyelmeztető emlékét. Még mindig milyen szép! – szól oda nagy hangon a szomszéd, s én elgondolkodom. Vajon az itt nyugvóknak az élete is ilyen szép volt, mint a fénnyel s virággal díszített öröklakás? Vajon kinek jut vagy jár a dísz, s kinek csak a díszlet? Vajon addig, míg a múlónak torzított örök időt próbáljuk foggal-körömmel megfogni, megállítani, mérni, késleltetni, naptárba zárni, mit kezdünk a rendelt idővel, a rendelt alkalmakkal, lehetőségekkel, hogy amíg vagyunk egymásnak, addig legyen fénnyel s virággal kidíszített élet, vagy legalább időnként helyretett, gondozott élet, szívből-szeretetből az egymásnak, egymásért rendelt időben? S ha már a vakolat szóba jött, omló Déva várában jártunk ma lélekben mi is, két kicsi, maroknyi vasárnapos gyülekezet. Lassan újjáépült a vár, de nekünk még mindig omló Déva vára… így szoktuk meg, így esik jól a léleknek. Kövek, omló s újraépülő falak, s a kettő között a láthatatlan SzeretetIsten, akibe kapaszkodunk, vagy kapaszkodnunk kellene. Ő építi a házat. Ő építi a házat? Itthon a vakolat szárad, a harangok szívszaggatóan szépen szólnak hitről, háláról s én abban reménykedem, hogy egyszer majd megérem, megérjük, hogy felfedeztük, rájöttünk, ráébredtünk, megvilágosodtunk: a láthatókon túl is minden nap van Istentől elkérhető ajándék…

Ui. A SzeretetIsten nem elírás.

 

Buzogány-Csoma István, lelkész

Szentivánlaborfalva-Kézdivásárhely