Pattog a tűz a kemencében, és forró teát szürcsölgetek. Gyermekkorom emlékei elevenednek fel, amikor annyira vártuk már az első havat, hogy végre falura menjünk mamához, és önfeledt szánkózásba merüljünk a Sóskút utcai gyerekekkel.
Ma már összeszorul a szívem, amikor ez emlék öröme felcsendül az emlékeimben, mert érzem, hogy ilyen az én gyermekeimnek nem lesz már. Talán mégis?
Hangolódik a lelkem adventre, és lassan már az első hóborított tájra gondolok. Mi lenne, ha idén mégis ilyen mesés telet és karácsonyt varázsolnék a gyermekeimnek? Mi lenne, ha „megmutatnám” nekik, hogyan tudtunk önfeledten elveszni a tél varázsába a falu utcái között, hogyan tapasztaltuk meg a mama házában a szeretet mellett a gyermeki szabadságot. Mintha akkor… Isten megállította volna nekünk az időt, hogy jól szívünkbe vésve örök időre megmaradjon. Amikor nem is az ajándék volt a fontos, hanem az az érzés, hogy falun lehetünk, a végtelen öröm és kacagás közepén.
Közben megint összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy vajon hány ember gubbaszt egyedül kis szobájában, hogy hány embernek a nehézség, betegség, feszültség, gyász, miatt nehéz most meggyújtani a gyertyát az adventi koszorún.
Ha csak emlékezünk, máris meggyújtottuk a fényt a lelkünkben, amely emlékekkel világítja be azt, és átmelegíti bennünk a lassan kialakult „létüresedést”. Nem kell szó hozzá, csupán csak érzés, annak az érzése, amit most megvilágít a lelkünk.
„Ne félj, te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot! Adjátok el vagyonotokat, és adjátok alamizsnául, szerezzetek magatoknak el nem avuló erszényeket, kifogyhatatlan kincset a mennyben, ahol a tolvaj nem férkőzhet hozzá, a moly sem emészti meg. Mert ahol a ti kincsetek van, ott lesz a ti szívetek is” (Lk 12,32–34)
Jézus meglátja és megszólítja az elcsüggedt tanítványait, kicsiny nyájnak nevezi őket. Ez a megszólítás szeretetteljes. Sok más esetben „lehajol” a betegekhez, a kiüresedett lelkű emberekhez, de nem azért, hogy ráerőszakolja életérzését, hogy hogyan kell hinni, élni, gondolkodni, hanem megmutatja igazi emberarcúságát, hogy nem kell kikerülni az életérzéseket. Hogy igen, van csüggedés is, de van remény is, hogy van magány, de van Istennel való együttlét is, hogy van betegség, de van gyógyulás is, hogy van gyász, könnyek áradata, de van öröm, mosolygás is, és így vagyunk mi mégis teljesek és elegendőek.
Ott legyen a kincsed, ahol a szíved, ott legyen a szíved, ahol a kincsed! De te, kedves olvasó, ezt már jól tudod, hiszen hangolódik a lélek.
Áldott adventi ünnepet mindenkinek!
Bodor Piroska, Kolozsvár – Magyarszovát