Valahányszor ezt kérdi a lányom, mindig örömteli mosollyal a szívemben és az arcomon mondok igent. Hálát érzek, hogy velem akarja megbeszélni mindazt, ami őt foglalkoztatja vagy ami éppen feldúlta lelkét, és érzései kavalkádjában tőlem várna megerősítést. Sokan mondanák azt, hogy „örüljek, amíg beszél velem, mert majd eljön az az idő, amikor nem nekem fogja kiönteni a szívét”, de én a mostnak örülök, és hiszem, ha úgy hallgatom, ahogyan neki megfelel, elmondja, elmeséli, kibeszéli nekem „az élet nagy dolgait”.

Figyelem, hallgatom ahogy beszél eseményekről, érzéseiről, hogy mikor miért boldog vagy éppen csalódott, hogyan mutatja, mondja el, mit érez emberek vagy tárgyak iránt. Figyelem önmagam, milyen tükröt tart nekem, és milyen tükröt tartok én neki a hallgatásommal vagy éppen megjegyzéseimmel. Amikor megdobban valakiért a szíve, érzem én is lüktetését, amikor csalódottságát fejezi ki, érzem, hogy megrendül benne a hit, a bizalom. Nem akarom ellátni tanáccsal, mert saját magának az életet és annak velejáróit ő kell megtapasztalja egy bizonyos fokig. Látom, érzem, hogy minden érzésére időt hagy magának, hogy átélje azokat. Látom, ahogy még elég könnyen átáll a csalódás után a remény és a pozitív életérzések felé. Látom, ahogyan az úton levés mozzanatait – belendüléseit és megtorpanásait – mélyen megéli, és látom, ahogyan fontosnak tartja az erényeket és kihangosítja őket magának: -nem fogja feladni önmagát, csak hogy menő legyen, hogy másnak tetszelegjen, mert ez nem lenne ő, és nem tartja helyesnek. „Én mindig is segíteni fogok, akinek és ahol tudok” – mondogatja. Gondolom, minden szülő saját gyermeke, unokája iránt azt érezné helyemben, hogy az emberség magvai jó földbe hullottak, abba a lélekbe, mely a legszebb virágot hajtja ki: a jóságot és sok más nemes virágot, érzést, mely lélekcsokor az emberek életében nyilvánul meg.

Nem mondom el neki, hogy csalódást többször is átélhet majd élete során, hogy a barátságban a legnagyobb próbát a bizalom és hűség jelenti. Nem mondom el neki, hogy az életben sokszor nem az igazak és jók győznek, de azt mindig megerősítem benne, hogy ő úgy szép és fontos nekem, nekünk, ahogy van, és igenis fontosabb a lélek, mint az anyag, és a vallásos, lelki tulajdonságok, erények: útravaló hamuba sült pogácsák, amelyek világítanak, melegítenek és közelebb visznek önmagunkhoz, embertársainkhoz és Istenhez is.

Anya! Beszélhetünk? – cseng ez a kérdés kedvesen a fülemben, és mondom én is neki is és gondolatban is, hogy: Bármikor, bármiről, édes bogaram! És abban a pillanatban megnyitja szíve ajtaját, és beenged féltve őrzött érzéseihez, kincseihez és meglátom azoknak színességét, szépségét és mélységét. Feltárja őket előttem, és én igyekszem, hogy megcsodálva azokat meghagyjam olyanoknak, amilyeneknek ő látja, ahogyan átéli őket, de lássa meg a szememből és lelkemből, hogy figyelem, hallgatom és átérzem mindazt, amit megláttat velem.

És igen! Elképzelem, ahogy évek múltával újra és újra ezzel a kérdéssel fog felém fordulni, és elképzelem, ahogy leülünk egymás mellé és lelkünk húrjai megszólalnak.

Bodor Piroska, Tordatúr