Sokszor tűnődöm el az emberi lét és a legfennköltebb emberi minőségek csodáján és sokszínűségén. És azon, hogy mennyi mindenben egymás partnerei lehetünk, kiegészítve, erősítve, támogatva, gyarapítva egymást.

Ősi kíváncsiság ez, az iránt, amit mélyről, belülről nem élhetek. Más pólusú életszemlélet. Csak figyelhetem, megismerhetem, szelídíthetem és értékelhetem a kiváltságot, ha olykor igazán közel kerül. Hogy hallgathatom, láthatom, hogy kapcsolódhatunk. De tanulási folyamat a távolság, a távolmaradás is.

Ezért van úgy, hogy rájuk gondolok.

Azokra a férfiakra, akikben kifogyhatatlanul bugyog a szeretet és örömmel adnak belőle másoknak is.

Azokra, akik sosem érezték meg, hogy nem kell valamit elvégezniük, teljesíteniük, hogy szerethetőek legyenek.

Azokra a férfiakra, akik még éretlenül érkeztek meg az apai szerepbe, de az imádott gyermek a legjobb formát hozta ki belőlük. És azokra, akiknek sosem kellett volna apává válni.

Azokra, akik egyetlen élethelyzetben és emberközi kapcsolatban sem tudnak egyenlő és méltó partnerek lenni, mert kényszerű versengési lázat éreznek, hogy nekik (le)győzni kell.

Gondolok azokra, akik nem állnak bele a játszmába, hogy azt mondják, amit mások hallani szeretnének – csakis azt, ami velőig igaz!

Azokra a férfiakra, akik ki merik mondani, hogy nem látják szépnek sem a festett műkörmöt, sem a műszempillát.

Azokra, akik megjátszott erő mögé bújtatják valódi énjüket és nem hiszik el, hogy ráncaiban észrevehető minden, ami valótlanság.

Gondolok rájuk, akiket hallgatagnak neveznek, pedig nagyon szívesen beszélnek ők, ha olyan társra találnak, akivel könnyedén, őszintén, álarcok nélkül megtehetik azt.

Azokra, akik munkába menekülve töltenek el sok időt távol a hajléktól, hiszen nem érzik úgy, hogy hazavárja őket a kuckó, nem érzik, hogy az otthon.

Féltve gondolok azokra, akik túl sokáig éltek abban a csapdában, amit anyai szeretet és törődés címszó alatt hitettek el velük, és már nagyon nagy erőfeszítés és bátorság kell(ene) saját lábra állni, saját életet élni.

Rájuk gondolok, akik állandóan egy jövőbe tekintő célt kergetnek és aligha tudnak jelen lenni a mostban.

Azokra, akik azzal a teherrel élnek, hogy túl erős a szexualitás iránti igényük, pedig csak nem találták meg a megfelelő szövetségest.

Azokra a férfiakra, akik magukból annyi részt áldoznak fel állandó jelleggel, hogy elveszítették önmagukat.

Azokra, akik állandóan lesik szeretteik kívánságait és a leglehetetlenebb időpontban is hajlandóak teljesíteni őket.

Azokra, akiket meglep, mert számukra szokatlan az egyetértés, törődés, dédelgetés, kényeztetés, babusgatás – pedig időnként ők is leginkább arra vágynak.

Azokra, akik tudatalatti álmaikban élik csak meg azt, amit élni szeretnének.

Azokra, akiknek fontos a közös növekedés szárnypróbáló feladata.

Azokra a férfiakra, akik mindent elöntő szeretettel, gyöngédséggel tudnak jelen lenni, fáradhatatlanul. Rájuk gondolok, akik mernek és szeretnek az érzéseikről is beszélni.

Azokra a férfiakra, akik igénylik a saját lelki világuk fejlődésébe fektetett munkát.

Azokra, akik tökéletes érzékenységgel szimatolják ki, hogy mikor mennyire kell jelen lenni.

Azokra, akik úgy tudják, hogy tárgyi ajándékokkal letudható a szeretet kifejezése.

Gondolok rájuk, akik a „nem lehet ennél jobb”, „nem érdemlek jobbat” mókuskerékben élnek.

Hálás vagyok értük, akik közös ügyekért, nemes célokért a legnagyobb önfeláldozásra is képesek. Akik tudják egymást is erősíteni.

És azokért, akik mindig csodálattal tekintenek a Nőre.

Rájuk gondolok, akik természetes könnyedséggel és szégyen nélkül hagyják végiggördülni a könnyeket arcukon.

Bárcsak mindig meglátnánk bennük az erőt, a törődő, gyöngéd, féltő, tökéletesedni vágyó társat, akit a mi figyelmünk és ölelésünk még fönnebb emel.

 

Bodor Lídia Emese, Medgyes