Több mint egy évtizede a mindennapi hivatásom kapcsolatba hoz gyerekekkel, fiatalokkal. Látom, érzékelem azt az elfojtott szorongást, amely arra vonatkozik, hogy mit látnak, milyennek látnak mások. Amilyen vagyok, akivé formálódom ínyére van-e a külvilágnak, azoknak, akikhez valamilyen kötelék fűz. Van-e, aki elfogadjon, értékeljen, kedveljen, szeressen? Csak meg ne lássák, hogy van bennem árnyék, hiányosság, fájdalom, tökéletlenség is. Van-e, akinek elég jó vagyok, sőt a legjobb? Akinek örökös napsugár a jelenlétem? S ha van, kitarthat-e sokáig ez a derűs tánc?

Figyelem! Ez nem a fiatalok kiváltsága! Vagyunk felnőttek is bőven, akik úgy élünk, mintha valaki másnak a szemén keresztül kellene egyedi, hiteles és emberi legyen, amit élünk, teremtünk. Mintha a kiváltságos élettörténetekben nem lenne helye bukásnak, tévedésnek, fájdalomnak, újrakezdésnek, kudarcnak, szétválásnak. És görcsösen őrizzük ezt a karcervárat.

Ugyan mi történne, ha kiderülne, hogy vannak hegek a szívemen, hibák a megtett utamban, hogy életem során füllentettem, sőt, hazudtam már? Mi történne, ha kiderülne, hogy az életem, amelyet olyan gyakran éppen tökéletesre kívánok festeni, és a kapcsolataim, amelyek némelykor csak a mázat mutatják, nem hibátlanok, csak emberiek? Mi a legrosszabb, ami történhet? Nem tudom. A legjobb talán az, hogy végre vállalhatom önmagam, azt, aki vagyok.

Hiszen Létünk Őre úgy ölel magához és tart meg szeretetében, hogy tudja minden tökéletlenségünket. Előtte mezítelenre csupaszított lélekkel lépkedünk, táncolunk vagy éppen roskadozunk. És szeret. Így is szeret. Újra és újra. Mi fontosabb hát annál, hogy az Ő szeretetének tükrében láthassuk magunkat?

Bodor Lídia Emese, Medgyes-Nagyszeben