„Péter volt az első, kit követett András, Jakab, János, Filep, Bertalan és Tamás, Máté, Jakab, Simon, Taddeus és Júdás”. Aki az unitárius káténak ezt a kérdését hajdanán megtanulta, az ma is dallamosan folytatja e felsorolást: „így nevezné őket rendre a Szentírás”. Ők voltak Jézus tanítványai (Mt 10,1–4).

Az elhívás pillanatában történt meg a csoda. A találkozás, a megszólítás olyannyira hatással volt rájuk, hogy hátrahagyták régi önmagukat, és arra éreztek késztetést ezek az egyszerű emberek, hogy kövessék a Mestert. Hogy pontosan mi is történt lelkükben a megszólítás pillanatában, azt az írások nem örökítették meg.

Ezt a csodát ma azok az emberek érthetik meg, akiknek életük során volt hasonló élményük. Akik egy határozott tapasztalathoz vagy eseményhez tudják kötni azt a szekundumot, amely hatására hívő emberekké, Istenben bízó gyermekekké váltak.

Nekem nem volt eddig ilyen élményben részem. Az évek során fokozatosan alakult, formálódott és erősödött bennem a küldetéstudat, amely arra ösztönzött, hogy törekedjek a szebb, az igazabb, a hitelesebb életre. Számos alkalommal értek kisebb-nagyobb hatások, volt részem vívódásokban és felismerésekben, amelyek ráébresztettek arra, hogy csak így érdemes élni.  Csak így lehetséges a Mester tanítványává szegődnöm.

Minden bizonnyal e tizenkét ember számára meghatározó volt az a három esztendő, amit Jézus mellett szemtanuként megtapasztaltak, mert ez idő alatt nőttek fel tanítványokká. Bár az Írás néhol megjegyzi, hogy olykor nem értették a lényeget. Volt, mikor gyerekesen viselkedtek, és azon vitatkoztak egymás között, hogy ki legyen közöttük az első. Nevetséges lehetett, amikor Salomé, Zebedeus felesége azzal a kéréssel fordult a Mesterhez, hogy fiainak, Jánosnak és Jakabnak kiváltságot kérjen. Máskor mint értetlenkedő kamaszok sopánkodtak a Mesternek, hogy legyen már olyan szíves, és még egyszer mondja el a példázatot, csak nekik, külön magyarázza meg, mert ők nem értik azt. Némelyik túlbuzgó volt, másik meg kételkedő.

Emberek voltak, akárcsak én vagy te magad! Jóságra igyekvők és tévedésre hajlamosak.  Emberek, akik egyazon időben tudnak építeni és rombolni, ölelni és eltaszítani, felkarolni és letiporni, szeretni és gyűlölni.

A tanítványok mégis apostolokká minősültek. A nagypénteki tragédia földbe döngölte ezeket az embereket. Nemcsak a Mestert veszítették el s ezzel együtt tanítványi létüket, hanem társukat, Júdást is, akiben nagyot csalódtak. A húsvéti örömhírre felkapták a fejüket, lelkük mélyén talán hittek is, meg nem is az asszonyoknak. Elbújdosva, elrejtőzve gyötrelmesen teltek a nappalok és az éjszakák. Hogyan tovább? Mi lesz velünk? – a kínszenvedés kérdései mardosták őket.

Az elhívás pillanatában ugyan megtörtént a csoda, amit akkor talán egyikük sem értett, ellenben hitem szerint ez a csoda Áldozócsütörtökön teljesedett ki. Ebben az időszakban fokozatosan alakult, formálódott és erősödött bennük a küldetéstudat, mely végül öntudatra ébresztette őket. Megértik, elhiszik, hogy a Mester most is velük van, bennük van! Ott van a kenyér megtörésében és kiosztásában, a megbocsátás édes ízében, a türelem szabadságában, a gondoskodás erejében, a szelídség alázatában, a szolgálat kitartásában, a bölcsesség tudatában és a szeretet hatalmában!

Kívánom, hogy legyen részed számos tanítványi ébredésben!

Biró Attila, Árkos