Nem volt előszoba, sem nappali. A konyhaajtó egyenest az udvarra nyílott, egy betyárbecsületes küszöb alatta. Bent két aprócska gyermek mászkált, az elevenebbik hasán csúszva próbálgatta felvonszolni magát a gátra. Nagy határ ez a küszöb! Olykor hátrafordult, segítségkérően nagyanyjára nézett, tekintetük összetalálkozott. A sápadt asszony szemmel tartotta őket, mint a szüntelen gondviselés. Egymaga viselte gondjukat, szépen dajkálta őket, és ha szíve megtelt érzésekkel azokat dalba öntötte. Örömét s bánatát terítőkbe hímezte, varrta, időnként belesírta zsebkendőjébe. Máskor egy kattogó varrógépen muzsikált, míg főtt az ebéd s a gőz felett a fedő táncot járt.

A sarokban egy barna hátú pók csendben szőtte hálóját, s ki pókot lát – gondolta magában – az vendéget is vár. Miféle vendéget várhat? Torokszorító e gondolat, hát fogta magát, és leült a küszöbre unokái közé pihenni. Nyöszörgött a deszka alatta. Ha ráléptek a küszöbre, az mindig nyekergett valamit. Most két esztendeje nyöszörgött a legkeservesebben, amikor a halottvivők vitték ki a férjét felette. Nagy határ ez a küszöb!

A túlsó oldalon, a küszöbön túl egy másik világ lüktet, ahová a gyermekei mentek dolgozni. Országhatárokat léptek át naponta, de az öreg ház küszöbét egyre ritkábban. A túlsó oldalon egy másik világ, s a két porontynak csábító kíváncsiság.

Minden évben újra tavasz lett, az udvar virágban állt, az ebéd mindig főtt, s a varrógép muzsikált. Már egyedül is átlépik a küszöböt az unokák, s azóta nekik is kicsi lett a világ. Felnőttek. Folyton sietnek valahová. Ifjú szerelemmel mások tekintetét keresik, s ha olykor belépnek a küszöb felett, ásítozva hallgatják nagymamát.

Az öreg ház küszöbét lassan bérbe vette a barna hátú pók, senki sem zavarja.

Bíró Attila, Árkos