Idén az ősz lefeküdt a járdán egy savanyú nagykabát mellé. Így már legalább ketten voltak ezen az átkozott szabadtéri színpadon. Szabadok voltak. Ha kedvük támadt, felültek, leguggoltak, de leginkább együtt térdepeltek. Jóbarátok lettek, a koldus és az ősz. Bár huncut volt az ősz, mert olykor szelek hátára ült, titokban körbe járta az utcát, máskor meg visszasomfordált, kabátja alá bújt, s akárcsak egy hízelgő macska, hozzásimult. Nem haragudott ezért az őszre, sőt jól szórakozott rajta. Főleg délben, amikor a napfényt felkérette a színpadra és a hőséggel táncolt szerteszéjjel. Micsoda nagyszerű előadás! Nem az a megszokott, komor, aki a járdakövek közé locsolja a jeget, s a kertben zúzmarafátyollal borítja be az almafákat, mint árva, didergő menyasszonyokat. Ehelyett magára öltötte hercegnő ruháját, mely a sárga, a piros, a barna és a zöld minden árnyalatában sziporkázott. Az ősz gondoskodott arról, hogy titokban a nagykabát zsebébe csempésszen gazdag gyümölcseiből, sőt néha arcára csókot lopott, amolyan pirospozsgású csókot.

Így éltek ketten boldogan a járdán, ahol rengeteg nézőközönség volt.

Folyton csak jöttek-mentek az emberek, mindenik sietett valahová. Pattogott a porc a térdükben, hátukon cipelték a bánatot, arcukra ült a szomorúság. Volt, aki megállt egy pillanatra, előkapta fényképezőgépét, hogy annak lencséjébe gyömöszölje a színeket. Majd a fájdalmat foto-shoppal úgyis kivágja. Aztán elsietett, mint aki menekül.

Szorongva, aggódva, egymás lábára taposva, mint akiket űz a fenevad, úgy rohannak szegények. Reggeltől estig.

Vajon éhen halnak a szegények ebben a romantikában?

Váratlanul az utcasarkon befordult a tél, selymes takaróját a járdára húzta.

Biró Attila, Árkos