In memoriam Biró Árpád (1922–2008)

 

A legénység visszavonulóban volt ’45 latyakos februárja tájékán. Az időjárás javulásával megélénkült a szovjet támadás… Sem ő, sem az egész hadosztály se tudott semmit a nagy háború további kimeneteléről, s arról végképp nem, hogy Magyarország területét az előre nyomuló csapatok elől menekülő utolsó német katona is el fogja hagyni tavaszig.

Visszafelé, Beszterce–Marosludas vonalában, a legfontosabb intézkedésük – megakadályozandó a szovjet-oláh haderők átkelését a folyón – hogy a fapilléres hidakat sorra felrobbantották.

Ott fogták el először az oroszok. Tiszti iskolát végzett, tizedes, szakaszvezető volt. A szigorból s a szenvedésből neki ennyivel több jutott, s ki gondolta volna, hogy elszántságból, határozottságból és bátorságból hatványozottan többel született? Tántoríthatatlan hit, elemi ösztön, székely furfang vagy pusztán vakmerőség késztette arra, hogy megszökjön az orosz karmaiból? A lehetetlen kísértése élete árán, vagy pedig önmaga és a bajtársak, a rábízott bakák sorsa volt a tét? Erről nem beszélt.

Bezárták őket hetekig, sokan voltak. Fiatal, erős emberek, akiknek hevesen dobogott a szívük azokért, akik otthon maradtak. Agyonverni őket akkor nem volt értelme, mivelhogy a fagerendákat össze kellett szedni és a hidat visszaépíteni ahhoz, hogy a járművek átkelhessenek a folyón.

Mély árok alatt, dús bokrok között, a víz partján dolgoztak, fent a gáton fegyveres katonák álltak őrt, amikor ő szó szerint így szólt: „no, fiúk, most az alkalom!” Amelyik mert, futott: „elfuttunk, hazáig futtunk, a patikus, az asztalos, a kovács… mert így ismertük egymást”.

Otthon tovább bujdosott a hazatért, életben maradt bajtársaival együtt. Kilenc fiatalembernek örvendtek Bölönben, s a többieket gyászolták. A csűr kakasülőjén vagy a pajta felett kapott szállást, volt, amikor a füstölőbe aludt, de nem volt nyugodalma. A hír jött-ment a faluban, itt-ott elkottyintották, s a buzgó csendőrök szép lassan megbilincselték a hazatért legénységet a környékről.

Otthon fogták el másodjára. A szentgyörgyi kaszárnya pincéjébe gyűjtötték össze a szökevényeket. Sorsa ezúttal meg lett pecsételve, nem volt menekvés. Napok múlva, amikor meglesz a létszám, vagonozzák! A fogságról az idősek meséltek neki s leginkább az édesanyja, amikor ő még apró gyermek volt. Az apja is odaveszett, árván nőtt fel.

„Reggelig ideér a vaslovas szerelvény, vagonoznak orosz honba!” – mondogatták akkor éjjel, de nem elkeseredetten, inkább fokozva önmagukban a harci tevékenységüket. Kivéve egyeseket, a gyávákat. Ő végig ott állt, mozdulatlanul a pinceablak előtt, az ablakrácson keresztül nézte a holdvilágot s az őröket. A kettő közül az egyik őrt megismerte. Egy fiatal, apácai roma embert, akinek az apja hajdanán náluk szolgált. A földet együtt szolgálták, művelték, s ők, mint gyermekek, a föld végén a pokrócon együtt hancúroztak. Egymásra ismertek.

Az őr keresett egy „blána” fát, s azzal ütötték, döngették a vasrácsot a foglyok. Kintről figyelmesen vigyázott a roma, az őr, ha valaki arra tévedt, hogy meg ne hallja. Amikor a vasrács kiesett, eszeveszettül menekültek a pincéből. Egy része szabadult, de Elekes Anti, aki kövérebb volt, beszorult. Húzták, rángatták s ő egyedül bentről taszította. Átpréselték, s elmenekültek, így ő is megszökött az orosz fogságtól másodjára is.

Azért tudtam leírni nektek ezt a hárompercnyi történetet, mert a nagyapám mesélte el nekem hajdanán. Hozzátartozik a történethez, hogy nagyapám is, és azok a bölöni férfiak is, akik így menekültek meg a szentgyörgyi kaszárnya pincéjéből, ennek az apácai roma férfinak hosszú-hosszú évtizedeken keresztül, ameddig élt, minden évben kóstolót vittek a levágott disznóból. Emlékük legyen áldott!

A három perc elfogyott, ha elolvastad, a történet tanulsága önmagáért beszél.

Én a mai napig igyekszem értelmezni, megérteni Isten akaratát, hogy mi célból hívott életre. Ha történetesen akkor nagyapám elesett volna, így nincs ez a háromperces és persze én magam sem.

Biró Attila, Árkos