Rohanok. Nem tudom, hogy te igen-e vagy sem. Azt tudom, hogy én igen. Ez az őszinte igazság: rohanok. Mostanában vágtatok, száguldok, kapkodok, és még sorolhatnám a rohanni ige rokon értelmű szavait.

Sokszor elfelejtem, hogy kinek mit mondtam. Sokszor nem tudom, hogy kinek mit ígértem. Úgy megyek el emberek mellett, hogy észre sem veszem, ott voltak a közelemben. A „Hogy vagy?” rutinos kérdésre a választ már nem hallom meg. Legtöbbször a hozzám közel állókra nincs időm. Ők azok, akik mindig meg kell értsenek, ez a természetes, gondolom.

Az egyik este azon kaptam magam, hogy valami furcsa érzés fogott el. Úgy éreztem, mintha több száz km/h-val száguldanék el emberek, falvak, városok, vidékek mellett. Próbáltam magamban ezt a sebességet fékezni, hogy meg tudjak állni. Oda akartam menni az emberekhez. Meg akartam csodálni a rügyező fákat, és érezni a virágok illatát. Hallani akartam a madarak dalát, de nem sikerült. Olyan érzés volt, mint amikor a gépjárműben a fékrendszer meghibásodik, amikor hiába taposom a féket, a jármű nem lassít, nem tud megállni. Furcsa volt. Amikor végre feleszméltem, feltettem magamnak a kérdést, hogy hová is rohanok valójában. És nem tudtam válaszolni. Nem tudtam, hogy mi értelme van ennek az eszeveszett száguldásnak. Nem láttam a célt.

Rögtön eszembe jutott, hogy az elmúlt karácsonyban arról prédikáltam, a nagy rohanásban nem lesz időnk kiszállni Betlehemben. Elmosolyodtam. Húsvéthoz közeledve, ebben a böjti időszakban, újra azon kapom magam, hogy annyira kapkodok, ha így folytatom, akkor át fogok futni az ünnepen, a hozzám közeledő embereken, a jézusi tanításon, és talán még Istenen is.

Megerősítem magam, és ezt mondom: Most úgy érzem, van még idő. Még van időm arra, hogy megjavítsam a fékrendszert, hogy az ünnephez érve meg tudjak állni, hogy tükörbe tudjak nézni, és meglássam önmagam valódi arcát. Még van időm arra, hogy csodálni tudjam az örök élet végtelenségét a rügyező fában, a madárdalban, az ég kékjében, az emberek szemének gyönyörű csillogásában, az eszme és a Lélek hallhatatlanságában.

Neked és nekem is van időnk arra, hogy megjavítsuk életünk elkopott fékrendszerét. Az élet nem csak rohanás, az életnek szerves része a megállás, megpihenés is. Ígérem, az ünnepre lelassulok, és amikor megkérdem valakitől, hogy van, megvárom a választ is.

Bartha-Pál Aba, teológiai hallgató, Korond