Nemrég, amikor újraolvastam a nagycsütörtöki történetet – ha időd van, téged is erre biztatlak –, rájöttem arra, hogy az idén számomra a csúcspont nem a Júdás árulása, hanem Jézus elvonulása, az imádkozás pillanata. Az előbb még közösen vacsoráznak a tanítványokkal, és nemsokára csókkal árulják el. E kettő közé ékelődik be Jézus életének legmélyebb pillanata. A mélységesen belehasító csend, mert az őszinte, lélekből fakadó ima mindig a legmélyebb pontot érinti, és ez egyben fájdalmas és megnyugtató. Jézusban is ott van a keserűség, de létrejön a megnyugvás is. Ehhez szükség van az Isten felismerésére. A csendben rejtőző Istenre. Ide menekül a vacsora és az árulás két mozzanata között. Levegőt vesz… Még szorosabban magához öleli, és magába zárja a szerető Atyát. Mert mindig szükség van egy csendes pillanatra, egy lélegzetvételre. Születésünk pillanatában is egy mély lélegzettel kezdődött minden, majd egy lélegzettel folytatódik a lelkünk szárnyalása. Ha nem lenne ez a sóhajtásnyi csend, akkor nem lenne létezés. Mert mindennek az erőt adója a csend. Minden a csenddel kezdődik, és a csenddel ér véget. Ezért meri vállalni Jézus az előtte álló szenvedést és halált, mert megérti, hogy lehet, hogy a tanítványok mind alszanak, hisz hosszú volt a nap… Lehet, hogy aki vele nyúl a tálba, az elárulja… És lehet, hogy a hűséges tanítvány háromszor tagadja meg… De érzi, hogy az, akivel a Gecsemáné kert csendjében találkozik, soha nem hagyja magára. Akik a csenden kívül vannak, azok ideig-óráig hátat fordítanak. De aki benne van a csend tökéletességében, erőt ad az elviselhetetlent is elbírni. Ezzel a lélekkel tér vissza a tanítványaihoz. Ha nincs a nagycsütörtök este, akkor nem lenne húsvéti feltámadás, mert ezekben a csendes pillanatokban mutatja meg Isten magát, akkor, amikor mi már azt gondoljuk, hogy már Ő is magunkra hagyott. Az „Elói, elói lámá sábáktáni” felkiáltás után újra csend lesz. És az a csend hozza el az örök élet diadalát!
Bartha-Pál Aba, Sepsiszentkirály