„Fordítsd ki a zsebed!” – szegezi egyik gyerek a parancsot a másik gyereknek vallásórán. S mint a világ legtermészetesebb dolga, a felszólított engedelmeskedik. Sőt, még a testvére is mellette. Állnak a kifordított zsebekkel, mint két kicsi elefánt, lelógó fülekkel. Meglepődtem, hogy ezek a gyermekek már ismerik ezt a felszólítást. Azt hinnénk, hogy ha különböző etnikumú, társadalmi osztályban levő gyerekek egy légtérbe kerülnek, és játszanak, úgy van, mint a mesékben, hogy feloldódnak a társadalmi ellentétek, s megérzik, hogy a másik is ugyanúgy gyerek. Persze ez így is van egy darabig. De elég, ha eltűnik egy színes írószer kupakja, máris szertefoszlik ez az idill, s hangzik a parancs: „Fordítsd ki a zsebed!”. Jön is a magyarázat: „Pap bácsi, az iskolában is lopnak ezek”. De az üresen lógó zsebükben nem az írószer kupakja volt. Nehezek azok a kicsi zsebek. S a mi zsebeinkben sem csak kulcscsomók, aprópénz, bicska, személyi van. Ott vannak az „idők jelei”.
Ismerős kép lehet: vasárnap templomozás után a szokásos néhány ember álldogál a templom előtt, és vitatják a mostani időket. A múlékony és tünékeny politikát, na meg azt a mindig eldöntetlen kérdést, hogy kinek van igaza. S hogy az időjárás sem úgy van, mint régebb. „Jajj, vajon mi lesz így? Hovatovább…” „Na, hát most mondja meg… Ez a nyugat is…” „Jajj-jajj, Istenem…” Nyugtázhatjuk, hogy ma már a természet idejét sem tudjuk megjósolni. Ilyen időket élünk. Azért Jézus amellett, hogy képmutatók, még azt is el tudta mondani az őt körülállókról, hogy legalább ha napnyugtakor látják, hogy vörös az ég, akkor tudják, szép idő lesz (Mt 16,1–4). Mi most még azt sem tudjuk, mert úgy megváltozott minden.
Na, de fel a fejjel, mert azért mi sem vagyunk rosszabbak. Igaz, jobbak se. Emberek vagyunk. S ugyanazok a problémáink, mint kétezer évvel ezelőtt. Leszámítva azt, hogy ha elmegy a wifi jel kicsit szorongani kezdünk, hogy a szomszéd melyik posztjáról maradunk le, de lényegében úgy vagyunk, mint azok, akik körbevették Jézust. Mi is jól szeretnénk élni és boldogan.
S mi ne ismernénk az idők jeleit? Mi nem kívánunk égi jeleket. Isten mentsen, hogy az égen valami elkezdjen dübörögni, így is elég baj, hogy Ukrajnában háború van, s zúgnak a vadászgépek az emberek feje felett. Békés egek alatt szeretnénk az idők jeleit kémlelni. De mégsem az égen kell keresnünk ezeket a jeleket, hanem a zsebeinkben. Nem igaz, hogy ne ismernénk az idők jeleit. Sőt, még a jövőt is meg tudjuk jósolni. Ott a forgatókönyv falvaink, városaink, házak, tanyák, tömbházak magyarjainak, románjainak, cigányainak, szászainak (elvétve), mindenféle embereinek a zsebében.
Miért olyan népszerű manapság a generációkon átívelő családi mintákról beszélni? Miért most van a médiában az életútinterjúk, mélyinterjúk, riportok reneszánsza? Miért mesélnek el annyi történetet? Miért van az, hogy még a legeldugottabb falvakban is erre a legérzékenyebbek az emberek? Furcsa hely a világ. S ezer szállal vagyunk vele összekötve. Nemcsak az ember éli a korszakot, hanem a korszak is éli az embert.
Bartók Béla egy levélben írja Geyer Stefi hegedűművésznek: „Gondolkozzék a Végtelenről: borzongjon meg tőle, s hajtson fejet előtte”. Hajtsunk mi is fejet a Végtelen és a korszak előtt. A világ szívének lüktetését mi is érezzük. S érezzük, hogy eljött az ideje a történetek mesélésének… Tele van a zsebünk. S nem parancsszóra nyílnak zsebeink, hanem szelíd szóra. Közelségre. Családi asztaloknál vacsora után. Jó bor mellett baráti körben. Szeretkezés utáni heverészésben. Pódiumbeszélgetésekben. A kert végében a nagy diófa alatt… S ha valaki ott keresné, persze hogy nem az eltűnt írószerek kupakjait találja. Hanem valami sokkal értékesebbet, nehezebbet, szomorúbbat és boldogabbat. Történeteinket. S ott állunk majd kifordított zsebekkel, mint lógó fülű elefántok. Testvéreink mellett. S nem nyomja majd semmi a zsebünket. Mehet tovább a játék.
Bálint Mihály, Pipe-Szásznádas