Összeállította: Rácz Norbert Zsolt

A transzilvanista gondolkodókat egybefogó lajstromok első soraiban ritkán találkozunk Balázs Ferenc nevével. Ez nem Balázs Ferenc hibája, hanem azoké a történészeké, akik nem fedezték fel, vagy ha igen, nem emelték ki kellőképpen azt, hogy a ’20-as, ’30-as években idehaza tevékenykedő szerző milyen mértékben kapcsolódik az első világháború utáni nagy erdélyi terv alaprétegeihez. Nyilván, ha csak egy kicsit alaposabban odafigyelünk az életműre, akkor hamar rájövünk: aligha van mélyebben megélt transzilvanizmus a kortársak történeteiben, mint nála. Számára a transzilvanizmus nem szalonfilozófia, nem (csak) irodalmi terv, nem (csak) társadalmi szervezőerő, nem (csak) identitás, nem (csak) népnevelés, nem (csak) társulás, építészet, hagyomány, hanem mindezek és sok más egybefűzött hálózata. A Bejárom a kerek világot végén így vall: „Abban a kis székely faluban, ahova letelepedni vágyom, ennek a megnőtt világnak akarok Székelyföldre szakadt polgára lenni. Székely és ember.” De ez a székely (és) ember nem másokkal szemben definiálja magát, ez perspektíva: talpalatnyi föld, amelyről nagyot dobbantva rugaszkodhat a világ befogadására, s amelyre visszatérve elvetheti magát, hogy virágot teremjen.

Balázs Ferenc transzilvanizmusa nem elvi, nem elméleti, nem is irodalmi, hanem karakterbeli jelentőségű. Ő úgy transzilvanista, hogy sem ő, sem mások nem tartják feltétlenül annak. Szervezője a Tizenegyek antológiájának, ott van az ébredő erdélyi irodalom első álmos pislogásainál, majd tovalép, mert az írott szó számára nem szolgálja kellőképpen a nagy tervet. Falura költözik, de nem úgy, mint a megannyi városi tudós ifjú, aki kétfelé beszélve, egyik szájával az autenticitást keresi ott, másik szájával pedig lenézi a mélyszegénységben és butaságban tartott népet, ne adj’ Isten, megveti a más nyelven beszélőket. Ezek helyett számára a falu felemelkedése nem kívülről szemlélt valóság, hanem személyes ügy. A falu fejlődése az ő kiteljesedését szolgálja. Ő egy sejtje az egybefüggő organizmusnak, amelynek közös otthont adott a sors; aki belátja, hogy önnön fejlődésének egyedüli lehetősége a teljes test emancipációja. A világot, azon belül Erdélyt és Mészkőt, nem lehet nemzeti hovatartozások szerint és elméleti vagy státusbeli különbségek által szétszabdalni, mert ettől az egyetemes test fejlődésképtelenné válik.

A szülőföld, az anyanyelv adottságok, nem kiváltságok. Az adottságok megkülönböztetnek, de nem tesznek önmagukban sem jobbá, sem helyesebbé. Ugyanígy a hagyomány formálja a gondolkodásunkat, észjárásunkat, de csak akkor válik a fejlődés táptalajává, ha azt a mindig élő, épp jelen idejű ember képes kreatívan, a növekedés eszközévé tenni. Minden lezáró, merevítő, lefagyasztó törekvés béklyó a fejlődés szempontjából. Az elődök nagyszerű megvalósításait nem őrizni kell, hanem kézbe kell venni, ahogy a gyermek a játékot szeme elé emeli, s úgy kell forgatni, gyúrni, alakítani, hogy a múlt újra életre pezsdüljön a jelen ujjai között. 

Hogy mit jelent ez? Hát nézz a mészkői unitárius templomra! Ott Debreczeni László tervei elkeverednek Balázs Ferenc álmaival. A hagyományos építészet új és korszerű megfogalmazást nyer ezáltal. Az a templom elsősorban kegyhely, ezután hagyományos, emellett korszerű – s mindez egyszerre. Valahogy így gondolkodhatott Balázs Ferenc is mindarról, amit jobb híján ma transzilvanizmusnak nevezünk.