Új év, új lehetőség – szokták mondani.

Új hónap, új megoldásra váró feladatok – mondom én.

Új ma, új élethelyzet – mondja a férjem.

Elfordul a zárban a kulcs, magunk mögött hagyjuk a régit, a zajost. Lapozni kell.

Az autópályán halad előttünk a furgon, ami szállítja életünk kézzelfogható dolgait, életterünk részeit:

Szállítja a kényelmes, sárga füles fotelt, amin felkucorodva, teát szürcsölgetve könyvet olvastam.

Szállítja az asztalt, amiről sok jó falatot fogyasztottunk.

Szállítja a Bibliát és rajta az édesanyám által készített piros varrottast. Sok ember előtt és sok élethelyzetben kerestem benne a megfelelő üzenetet.

Aztán egy ima surran elő belőlem, benne odafordulok az egyetlenhez, aki vigaszt szokott nyújtani. Most sem hagy cserben, hiszen meghallgat, karjába zár, átölel, mint egy kis, védtelen gyereket, aki nemrég hagyta el a biztonságot nyújtó anyaméhet, és kikerült a zajos, hideg nagyvilágba. De miközben ölel, arra is buzdít, hogy álljak meg, lassítsak, figyeljek rá, imádkozzak.

Ezt üzente nekem azon a napon: „Állj meg, és lásd, hogy én vagyok az Isten” (Zsolt 40,10). Meg kellett állnom, és eközben megéreztem a békét, megéreztem az akaratát, és azt, hogy ő a mindenható.

Az, hogy időt szakítottam rá, és lelassítottam, Isten hangját tisztábban hallhatóvá tette számomra. Most már jobban ismerem őt, de ismerkedésünk alappillére az elcsendesedés volt.

Ismét elfordul a kulcs a zárban. Megérkeztünk! Biztonság, béke és hála. Felkucorodom a sárga fotelbe, teát szürcsölgetve Bibliámat lapozom, mert ez az a könyv, ami minden helyzetben megvigasztal.

Állj meg, és lásd, hogy ő az Isten.

Bakó-Nagy Zsuzsanna

Győr