Egy jó ideje egyre többet foglalkoztat a mesék csodálatos világa. A mesék elsősorban felnőtteknek íródtak, felnőttek mesélték felnőtteknek. Ma egyre inkább gyermekeinknek mesélünk, pedig sokféle mesét megélünk mi magunk is. Megéljük a családunk meséjét, a hivatásunk meséjét. A saját életünk meséjét pedig mi írjuk. Annyi csodát, próbát, hétfejű sárkányt, boszorkányt, tündért, segítő állatot írunk bele, amennyi kell, s annyit győzünk le, amennyit tudunk.

Nemrég a Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi meséjének diafilmes változatát néztük meg, olvastuk el a gyerekekkel. Jó volt több évtizedet visszalépni s érezni újból, a képzelet erejével: milyen jó, hogy királyfinak születtem, aki később király lett, és a gyermekeim így: herceg és hercegnő. Eljátszottam a gondolattal, hogy mennyire jó lenne, ha valóban létezne a hétmérföldes csizma, a köpönyeg, az ostor, a „hipp-hopp ott legyek, ahol akarok” bármilyen távolságot legyőző varázsige. Bármilyen távolságot, mert a mai társadalomban, amikor utazási korlátainkat elsősorban az üzemanyag ára jelenti leginkább, az emberek eltávolodnak egymástól. A Hupikék törpék egyik félig animációs filmváltozatában hangzott el egy mondat: „Ha nagyobb lesz a gomba, amelyben éltek, akkor egyre messzebb lesztek egymástól.” Ezt a jelenséget tapasztalom meg napjainkban: bár földrajzilag távol, a technika szárnyain közelebb, és mégis gyakran messze élnek emberek egymás mellett, mert nem mesélnek, nem mesélünk. Beszélünk egymásról, és nem egymáshoz.

A mesék világából feltáruló titok nem más, mint ez: életünk igazi varázslatos, mesés, ritka pillanataiban, ha habozunk, ha megijedünk, lemaradunk róla, mert csak egy-egy pillanat, ezért nem szabad elszalasztunk ezeket a perceket a sűrű és sürgős munkával, egyéb fontosnak gondolt kifogással.

Saját mesénkben mi találjuk ki, hogy mikor milyen szerepet töltünk be: főszerepet, mellékszerepet, királyfiak/királykisasszonyok, varázslók/boszorkányok vagyunk-e, a fontos: meséljünk! Nem az a cél, hogy megszépítsük a valóságot, esetleg valótlant állítsunk, hanem úgy meséljünk, mint aki tudja, hogy az élet szép, s a mesékkel még szebb lehet.

Andorkó Attila, Kénos-Lókod