Érdekes a magyar nyelvünk, csupán egyetlen betű (bár az egy betűnyi különbségen lévők véleménye vezetett már egyházszakadáshoz is): alázat-gyalázat, gazság-igazság stb. mennyire megváltoztatja egy-egy szavunk értelmét és jelentését.

A mindennapi életben tapasztaljuk, hogy mennyivel könnyebb valamit elrontani, mint helyrehozni. Ahhoz, hogy valamit, ami rosszul sikerült, helyrehozzunk, először is be kell látnunk, hogy tévedtünk, esetleg helytelen döntést hoztunk. Másodszor pedig ahhoz, hogy a helyreigazítás útjára lépjünk, alázattal kell fordulnunk a felmerülő helyzet felé. Gőggel, arroganciával, pökhendiséggel, másokat okoló viselkedéssel nemhogy közelebb, de egyre távolabb kerülünk a megoldástól. Miért fontos ez? Mert az elrontott, rosszul meghozott döntés terheli a lelkiismeretet.

Advent ideje kiválóan alkalmas, egyebek mellett arra is, hogy feltegyük magunknak a kérdést: Ember, hol vagy ebben a gyorsuló világban, az ünnepre való készülődésben? Fontos e kérdés, mert az ünnepre való készülődést, de a mindennapok döntéseit is két erő folytonos harcaként éli meg az ember: a szív (az érzelmek által vezérelt döntések) és az értelem (aszerint dönteni, hogy mi éri meg, mi nem éri meg; a számító logika). Gyakran az értelem, a logika tiltakozó tanácsa ellenére hozunk döntést, a szív szavára hallgatva. Az ünnepre való készülődésben az értelem diktálja a külső tisztítást, készülődést, a szív a belső folyamatok rendezését, a lelki felkészülést. Főleg ehhez az utóbbihoz kell az alázat gyakorlása.

Ebben a várakozási, készülődési időben nem felejtem, hogy Ember vagyok, gyarló, olykor tévedő, eltévedő Isten-gyermek, aki lehetőséget kap, hogy alázattal a szív szavára hallgasson, mert megéri, a készülődésünk nem semmisül meg: „a te várakozásod meg nem csalatkozik.” (Péld 23,18)!

 

Andorkó Attila, Kénos-Lókod