Hogy mikor mire van időnk, főleg ha a szabadidőnkről van szó, azt legtöbb esetben mi döntjük el. Mi vagyunk azok, akik felállítunk egy általunk meghatározott fontossági sorrendet (sokszor csak sűrűnek vélt dolgaink között), s mi vagyunk azok is, akik esetleg nem tartjuk magunkat e sorrendhez, becsapva, átverve önmagunkat is, különböző, látszólag tőlünk független, külső okokra hivatkozva. Igazából mindannyian tudjuk, hogy legtöbb esetben belülről fakadnak a kifogások, a külső csak a látszat. Igen, sokszor látszatvilágban létezünk.
Minden a fejben dől el! Minden ott dől el, mert a gondolataink irányítják beszédünket, kimondott szavainkat, hanghordozásunkat, hangszínünket, cselekedeteinket. Változások korát éljük (mikor nem?), mondják nagyon sokan. Azt is szokták mondogatni, hogy régebben jobb volt, jobbak voltak az emberek. Szerintem az eltelt ezer, kétezer évben bizonyos dolgok a mi emberi létünket, életünket, társadalmi szokásainkat tekintve nem sokat változtak. Talán nem voltak ennyire gazdagok (anyagiak terén ennyire tehetősek) az emberek, de közösségeikhez jobban ragaszkodtak. Hogy gazdagabbak voltak-e vagy sem, azt nem könnyű megítélni, hisz változott a külső körülmény, a környezet. Változott az ember igénye, megváltozott a külső körülménye létünknek.
De vajon ugyanígy változott a belső, a lelki körülmény? Vajon a több, rendelkezésünkre álló eszköz, több, esetleg másabb minőségű lehetőséget biztosít arra, hogy közelebb legyenek az emberek egymáshoz, közelebb közösségeikhez?Vajon a szeretet maradéktalan megéléséhez közelebb vagy távolabb kerültünk az utóbbi időben rohamosan fejlődő, változó világunkban?
Nemrég valaki ezt a tanácsot adta középiskolát végző diákoknak: „Arra vigyázzanak, hogy ne zsákmányolják ki saját magukat!”
Szabadószóként az ember úgy érzi, hogy idejét úgy osztja be, ahogy akarja, életét úgy irányítja, ahogy akarja, nem parancsol senki!.A veszély: nem jut elég idő a családra, a szeretet ápolására, a belsővel, lélekkel való foglalkozásra. Újdonság lenne ez? Nem.
Ha pedig nem jut erre idő, akkor egyszer csak elkezdődik az ember életében a panaszok áradata, s ezzel egyenesen arányosan fogy a kreativitásra való hajlam, az életenergia, és megjelenik a kétségbeesett aggódás.
Tehet-e az ember valamit? Igen: először is azt a kérdést kell feltennie, hogy az adott helyzetben mi tenne Jézus. Vajon ő hogyan cselekedne? (Csak egy példa: Lk 12,22-31)
Másodszor: ha megtaláltuk a választ, tartsunk ki mellette, figyelve arra, hogy ne zsákmányoljuk ki saját magunkat, időt adva a családunknak is, időt szánva a lelki békénk megtalálására is. Hogy miért emelem ki a családot? Mert a méhészetben (is) családokról beszélünk, a megfelelő egyedből álló, megfelelő irányítású család összessége fenn tudja tartani magát. Emberi világunkban is ilyen fontos szerepe van a családunknak. Legyen időnk hát a családunkra – fogalmazódhat meg a tanács. Igazából hogy mikor mire van időnk, azt mindig mi kell eldöntsük, mert mi érezzük, hogy mikor mi fontos/sürgős számunkra!
Andorkó Attila, Kénos