Előítéleteink

 

Mindennapi életünk egy részét, véleményformálásunkat valamilyen előítélet irányítja. Pl. a nemzedékek közötti vélemény és nézetkülönbség, faji, nemzeti különbségek, s ezek mentén kialakult előítéletetek. Soha nem tudhatjuk, hogy mi van a másik Emberben, miért viselkedik úgy ahogy, miért gondolkodik, beszél úgy ahogy. Talán más kultúrához tartozik, másként nőtt fel, s ezért van különbség a gondolkodásmódunkban.

Tapasztalataink alapján vannak előítéleteink, az az csak arról van előítéletünk, amit már megtapasztaltunk. Amit nem tapasztaltunk meg, arról csak képzeletünk, esetleg elméleti, szerzett tudásunk alapján ítélünk. Mindannyiunkban van valamennyi előítélet, mert élettapasztalataink alapján egy-egy élethelyzetben sejtjük, hogy mi fog következni, vagy a külsőségek tekintetében nagyjából mire lehet számítani, vagy ha megszólal valaki, akkor próbáljuk akár akaratlanul is, egy csoportba betenni a mi elménkben, osztályozni.

Minden csalódás bizalommal kezdődik, mégsem lehet bizalom nélkül élni, s minél nagyobb bennünk az előítélet, annál nagyobb fokú a bizalmatlanság. A kérdés az, hogy érdemes-e megbetegítő, károsan ható kapcsolatokat fenntartani? Mert az ilyen a légkörben növekvő gyermekeink, a jövő társadalmának alapkövei, az ilyen légkörben dolgozó munkatársi közösségek belső folyamatai előbb-utóbb ebbe az előítéletektől terhes, bizalmatlan irányba mutatnak.

Kezelnünk kell a bennünk lévő, bizalmatlanságon, olykor tudatlanságon alapuló előítélet, ahhoz, hogy egészséges társadalom tagjai lehessünk!

Amikor Sámuel próféta azt a megbízatást kapja, hogy kenje fel Isai egyik fiát királynak, egy figyelmeztetés is elhangzik: Ne tekints termetes méretére… az ember csak azt nézi, ami a szeme előtt van. Az Úr azt nézi ami a szívben van. Óhatatlanul eszembe jut Halász Judit által is, Bródy János által is énekelt zeneszám, amit a kisherceg története alapján írtak: „Jól csak a szívével lát az ember…”.

Népmeséinkben is szépen kidomborodik, hogy nem érdemes csak a látszat szerint ítélni, választani: a legkisebb fiú általában a rozsdás kardot, pajzsot és páncélt, a girhes, de kedves gebét választja, legtöbbször egy rút öregasszony tanácsára. Aztán annak rendje és módja szerint a jó választás beigazolódik, mert nemcsak néz, hanem lát is. Nekünk sincs más feladatunk, mint ebben a rohanónak nevezett világunkban lassítani és nemcsak nézni, hanem látni is!

Engedjük hát szívünknek, hogy előítéletek nélkül lássa meg az Embert a társban, a barátban, a munkatársban!

Andorkó Attila, Kénos