Adakozáskor a megszokott fizikai törvényszerűség helyett olyan állapot áll elő, hogy amiből elveszünk, az nem fogy, sokkal inkább gyarapszik. Hogy lehet ez…? Talán mert az önzetlenül adni tudó ember szíve osztódáskor, mint a maghasadás, energiát termel…

Dicsőség és annak birtoklása nem épülhet hazugságokra. Önmagunkat felmagasztalhatjuk, és ezt el is hitethetjük ideig-óráig embertársainkkal, de Istent nem tudjuk becsapni. Ezért is nehéz megőrizni a dicsőséget, de ha lelkünket úgy állítjuk munkába, hogy felül tudunk emelkedni önmagunk gyarlóságain, akkor életünknek lesznek minőségbéli fokozatai is. Például mások lábának megmosása olyan alázat, ami felmagasztal. És így lesz dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek és békesség a földön, jóakarat az emberek között…

Várakozás – akkor a legjobb dolog a világon, ha olyan valakire vagy valamire várunk, aki vagy ami megéri a jelen percek jövőbe hajszolását. A legrosszabb dolog akkor történik, ha a várakozás hiábavalóvá lesz. Ha nincs átváltozás, megváltás és a találkozás vagy megismerés csodája nem repít át egy másik világba.

Eszmeiség – tartják már Arisztotelész óta – az értékesnek tartott jelenségek, örök érvényű célok lényege egy gondolatban. Így nekünk egy fogalom. A fogalmak eszményértékűek… becsület, hűség, emberség. Ha a várakozás eszménye társul a szabadság eszményével, akkor képesek leszünk fenntartani a várakozás reményét is. Sokan azt tanácsolják, hogy nézzünk a lábunk elé, nehogy elessünk. Én azt mondom, nézzünk felfelé, lássuk meg eszményinket, és jussunk célba. Akik bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok… (Ézs 40, 31).

Nagyságunk meghatározását csak lelki síkon érdemes vizsgálni és elemezni. Amikor Murát levette Napóleon kalapját a szekrényről, amit a császár nem ért fel, és így kérkedett: milyen jó nagynak lenni, a válasz rá ez volt: Te csak magas vagy és nem nagy. Ezért nagyságunk abban a mértékben válik „magassá”, ahogyan a kicsikhez viszonyulunk. Legtisztább istentisztelet meglátogatni az árvákat és özvegyeket… (Jak 1, 27).

Tökéletességre való törekvésünk alapját a jézusi felhívás szavatolja, hiszen a mennyei Atyához való hasonlóság – habár csak cél lehet és nem megvalósulás, út és nem célszalag átszakítása –, annak felismerése, hogy kinőttük a valamitől való szabadságot a valamire való szabadságra.

Székely Miklós, Kövend