Összeállította: Rácz Norbert Zsolt
A világnak sok zarándoka volt. Utazók, akik valamilyen céllal indultak el, akik szent helyeket vagy szent eszméket keresve vágtak neki az ismeretlennek. Közös bennük az, hogy várta, várja őket ott, épp csak a horizonton túl, valami, amitől elviselhetőbb lesz az élet-halál dialektikájában örvénylő élet.
A zarándokok mellett idővel másfajta utazók is elindultak. Őket nem érdekelte a megvilágosodás, a megtisztulás, a horizonton túli Szent Grál, de annál inkább motiválta a látvány, az élmény. Egy-egy ellopott, fényképbe merevített pillanat, polcokra kerülő szuvenírok és emlékek, az itthoniakat elkápráztató történetek. Ők a turisták. Ma több a turista, mint a zarándok, ami csak annyit jelent, hogy a horizont mögött húzódó igazság, szentség, megtisztulás immár kevésbé érdekel minket. A látvány itt is győzött a tudás felett.
S vannak olyan utazók, akik sem megvilágosodást, sem élményt nem keresnek. Áttetsző lélekkel indulnak el egy égtáj felé, hogy befogadják mindazt, amit számukra hordoz e mindenség. Az áttetsző lélek viszont nem teszi őket mindvégig transzparenssé. Befogadják a megannyi látványt, gondolatot, életet, de egy egyre tisztábban megfogalmazott kánonhoz mérik a képet. Ezek olyanok, mint a kristályok. A belsejükben a molekulák katonás rendben állnak, de ez a rend nem gátolja meg a fényt, hogy átragyogjon rajtuk. Megtörik a világ fényét, néhány gondolatfotont magukban tartanak, hogy a szellem metabolizmusán keresztül feldolgozzák, s hozzáadják a rendhez. E harmadik csoportba tartozott Balázs Ferenc is.
„Három nyáron / A Székelyföldet kóboroltam össze, / Már egyéb nem maradt: / A nagyvilágot a nyakamba vettem. / Előre, mindig előre / öt hosszú éven át vándoroltam.” – írja a Bejárom a kerek világot elé szánt egyik szabadversében. Az öt hosszú év, a mindig csak előre, 1923 őszével kezdődött, amikor Angliába utazott, hogy Oxfordban, az unitáriusok által fenntartott Manchester College ösztöndíjas diákja legyen. Az angol nyelvtudása akkor még csökevényes, de hamar behozza a lemaradást. Rövid idő múlva immáron nemcsak beszélni, hanem gondolkodni és álmodni is tud angolul. Az angliai egyetem szabad, úri légköre, Nagy-Britannia lankái, vidékei hamar belopják magukat a szívébe. Ám megbotránkozik azon, hogy e rengeteg gazdagság és fejlődés miképp képes megtűrni a nyomornegyedekben sínylődő emberek kilátástalanságát. Meglátja ebben az ellentmondásban korának vajúdását, amely mintha kettészakadna a fejlődés nemes eszméje és a vagyonszerzés gyarlósága között. Lényegében egész útját ezentúl meghatározza ez az alapérzés. Meglátogatja Európa megannyi városát, falvait, együtt örül a természetnek a Vándormadarak nevű német ifjúsági mozgalom tagjaival, majd 1927 őszén áthajózik Amerikába.
Az Új Világ ismét a fenti kettősséget mutatja számára, mindazonáltal itt valóban egy jobb és igazabb világ lehetőségét látja meg. Ezután három-három hónapot tölt Japánban, Kínában és Indiában, majd a Közel-Keleten, Palesztinán és Egyiptomon át, egyre gyorsuló iramban indul hazafelé.
Japánt nehezen szereti meg. Elsőre képmutatónak és kezdetlegesnek látja, olyan országnak, amely fenntartások nélkül adja át magát a nyugatiak kizsákmányolásának. Ám idővel módosul a felfogása. Megtanulja tisztelni ezt az egyedi kultúrát, meglátva itt is a nevelés által fejlődő világ lehetőségét.
Kínát tisztelettel üdvözli. Az ősi kultúra megigézi, a bölcsesség magával ragadja, de hamar felismeri azt, hogy milyen törékeny a fejlődés, milyen hamar képes elragadni annak hatóerejét a pénz- és hataloméhség.
India lenyűgözi. A színes, kontinensnyi ország gazdagságában tobzódik. Gandhiban felismeri azt, hogy az utókor mily tisztelettel gondol majd rá, de ő maga nincs elragadtatva tőle. Sokkal szebben szól Rabindranath Tagore-ról, a költőről, aki iskolát létesített, a filozófusról, aki nem marad meg a bölcsesség elméleti, elvi formáinál, hanem azokat életté változtatja.
Az arab világ illatai, ízei, formái magukkal ragadják. Az épülő Izrael kettős érzésekkel tölti el. Egyiptomban immár csak turista, s onnan a történet pedig iszonyatosan felgyorsulva robog immár hazafelé.
Az út minden bizonnyal megváltoztatta Balázs Ferencet. Nem volt ő zarándok, hiszen a Szent Grált nem találta meg (nem is kereste). De turista sem volt: útja nem ürült ki olcsó szuvenírok gyűjtésével. Balázs Ferenc úgy maradt meg Balázs Ferencnek e világkörüli útja alatt, hogy mindent, amit látott, hozzáadott a (talán itthon) már kialakuló felfogásához, megformálva azt, ahogy a szobrász távolítja el a feleslegest, hogy látható legyen a mestermű.