A novemberi avaron járva, ropog a tovatűnt ősz talpam alatt. Harminckilenc lehullott novemberi avar őrzi, kíséri, meséli életem. Nincs bennem megbánás. Nem sajnálok semmit, mit odaadtam, és azt sem bánom, amit máig őrzök magamban. Már nem feszít belülről az, amit kimondtam, és az sem, amit örökre elhallgattam. Valamikor az ősz félelmet kavart, szorongást keltett bennem. Menni kellett. Bepakolni egyetlen nagy utazótáskába. Vinni az otthont vissza a kollégiumba s őrizni szívemben a karácsonyi szünetig. Aztán csomagolni hátizsákba és vinni az otthon-álmú evangéliumot idegen falvakba, városokba ünnepről ünnepre. Látni idegen családokat otthon-érzéssel betakarva, kik mégsem voltak otthon. Aztán csomagolni kellett hátizsákba, csigaházat cipelni, otthont játszani egy otthontalan életben. Berendezni egy babaházat és rá felépíteni egy egész világot. Nem volt igazi az sem, bár annak tűnt olykor.

Ma sétálok a novemberi elmúlás avarában és már nincs bennem aggály, nincs bennem félelem. Talán azért, mert letettem csigaházam. Talán azért, mert kipakoltam hátizsákom, és szegre akasztottam, mint megérkezésem díszoklevelét. Már nem vágyom vele soha többé útra kelni. Itthon vagyok. Hazaértem. Legalábbis lelki értelemben. Nem vettem házat, kertet, de álmodom róla minden éjjel. De otthon vagyok. Otthonommá szegődött egy ódon papilak. Meleget áraszt régen rakott kályhája. Meghajlott gerendája óvja álmaimat. A havasra néző ablakai visszhangozzák bennem is a hajnalok reményét.

Köszönöm hát az életet. A lét megannyi arcát és árnyalatát. Az otthon érzését és naponta megtapasztalt valóságát. Köszönöm létem szétágazó, erős gyökerét, fájának oltalmazó koronáját, és egyetlenegy csodálatos aranyalmáját. Boldog vagyok, mérhetetlenül boldog, pedig semmim nincs, és mindenem megvan.

 

Szabó Adél Júlia

Kálnok-Sepsibodok