Az elmúlt napokban több korombeli távozásáról érkezett hír. Döbbenten olvastam a tudósításokat, és az elmúlás lehetősége nagyon közelbe került. Éreztem, amint súlytalanná válnak a szavak, és szinte eltűnnek, semmivé lesznek az éterben, ahogy elszállnak ajkamról. Mit is mondhatnék a gyermeknek, akinek álmai törtek össze? Mit mondhatnék az özvegynek, akinek a jövő szép reménye szilánkokra tört, mint kezünkből kicsúszott kristályváza?

Állok némán, és gondolatok cikáznak át bennem. Emlékképek, amelyeket kegyetlenül magába zárt a múlt. Egyre felerősödik a tehetetlenség, és félelemmel tölt el a kilátástalanság.

És mint a felhőkön áttörő fénysugár tudatosul bennem: amíg lehet, tenni kell a jót. Szépet vinni a körülöttem élők életébe, és szeretni, ölelni, amíg csak lehet. Megragadni a pillanatot, és engedni, hogy mindaz, ami lelket gyönyörködtető utat törjön magának. Behívni az örömöt életünkbe, mint régen várt, kedves vendéget, és az asztalfőre ültetni. Mert ha a lélek sebei beteggé teszik a testet, a lelki egyensúly, békesség és szeretet valószínűleg gyógyíthatja is azt. Talán így új tavaszt hozhat a jövendő, a jelen hosszúra nyúlt tele után. Mert ezek maradnak meg az utolsó szívdobbanás után is. Ezek adnak erőt a legnehezebb időkben, és ezek teszik lehetővé, hogy Isten vigasza és békessége megérintsen.

 

Gál Zoltán, Gagy