Napok óta keresgéltem, mégsem találtam azt az elveszett apró részletet, a kirakós kulcsfontosságú darabját. Ámítgattam magam, hogy talán ebben a sarokban, a dobozok legmélyén, de csalódnom kellett. Aztán megnéztem az összes fiókban, de ott sem találtam. A konyhában nem lehetett, ott mindennap sürgök-forgok. Talán az utcán, az irodában, a buszon, vagy a villamoson… hiába, azt hiszem, elvesztettem… kezdem azt hinni, hogy nem is létezett. A kérdések gyűlnek, a válaszok megszűntek megfogalmazódni, képtelen vagyok működni…

Nevettem. Nem csak magamban, hanem hangosan. Először iróniával átitatottan, majd keserűen, aztán sírásba fuldoklóan. Hangosan nevettem a nyomorúságon, amely minden nap szembejött velem az utcán, jólöltözötten, illatfelhővel, csak a karikák jelezték szeme alatt, hogy a külcsín nem a valóság… már iszonyodtam a mosolyoktól, amelyek egyre ritkábban érték el a szemet, s a tekintetek csak tompán, fásultan bambultak ki a fejből mindenhol körülöttem… aztán elhallgattam. Mi, boldogságkutató emberek agyonbonyolítjuk az életünket a kérdésekkel, a lehetőségekkel, a számlálgatással… Kell ez nekünk?

Tegnap bementem a templomba csak úgy, éreztem a késztetést, hogy csendben kell beszélgetnem Istennel, mert felgyűlt a megbeszélnivaló. Gyarló vagyok, tudom… vádoltam… aztán bocsánatot kértem, majd tanácsot… erőt… tisztán látást… hitet… alázatot… türelmet… kedvességet… szeretetet… S képzeld, Testvérem, ott, a délutáni fagyos csendességben adott. Kaptam nyugalmat, akaratot, tisztán látást… s már nem röhögök a nyomorúságon. Inkább segítek rajta. Nem azért, mert megkértek, hanem azért, mert erre teremtettek. S ott, a délutáni csípős hidegben ketten ültünk csendben, a belső csendességben, s egyszer csak megtaláltam a keresettet, s szívembe zártam a megnyugtató teljességet! Én balga, rossz helyen kerestem…

Szabó Csengele, Hódmezővásárhely-Szeged