Uram, én tudom, hogy te tudod, amit én is tudok már. Agyam idegsejtjein még végig sem száguldott a gondolat, nálad már megvan a válasz. Régóta készülök, Uram, hogy leüljek veled szembe, és elmondjam, megvalljam azt, amiről azt hittem, jobb lenne hallgatni, jobb lenne nem kiteregetni, hanem vénülő fejjel szembefordulni és megküzdeni az előttem tornyosuló akadályokkal.

Mert bajok vettek engem körül, Uram, és nyomorúságaimnak szere-száma nincsen. Vacilláltam, Uram, hogy érdemes-e elmondani, ki tudja, ki mit ért meg belőle, érdemes-e leírni, ki tudja, ki mit olvas ki a papírra vetett sorokból.

Döntöttem Uram, egyedül neked mondom el, de neked se akárhogy, hanem lélekben és igazságban. És inkább csak lélekben, Uram, mert az igazság mára már annyiféleképpen hangzik és jelentődik ki, hogy már a saját vélt vagy valós igazammal kapcsolatosan is kételyeim születnek.

Van ma igaza a hatalmasnak és igaza a gyengének. Van igaza a gazdagnak és van a szegénynek. Van igaza a feketének és van a fehérnek. Igaza van a melegnek és igaza a hidegnek. Sőt lassan már abban is kételyeim vannak, hogy édes anyanyelvünk új szótárát alkotói szerint használhatjuk-e majd e szót, hogy igazság. Bábel tornyát se kell megépíteni, rád sincs szükség már ahhoz, hogy – ha így haladunk – saját nyelvünkön se értsük meg egymást.

Ezért inkább csak lélekben mondom el neked, hogy köszönöm Uram. Köszönöm ezt a 70 és egynéhány évet. Áldásait, örömeit, apró, de lélekemelő sikereit. Köszönöm, hogy 41 évig lehettem szolgád, igéd hirdetője, munkatársadnak félve nevezném magam, mert voltak tévedések, voltak kudarcok, voltak kételyek. Köszönöm szüleimet, kik már csak lélekben vannak velem, fiaimat, lányunkat, gyermekeimnek édesanyját, és mostani hitvestársamat, aki özvegységemben lett hűséges társam, és egyetlen unokámat, Abigélt. Köszönöm székelykáli és felsőrákosi híveimet, jó barátaimat és a kevésbé jókat is.

Köszönöm a mai napot és a holnapit, ha te is úgy akarod. Látod, Uram bajaimról, nyomorúságaimról már nem is kell beszélnem veled. Eltörpülnek a szeretet és jóság mellett, amelyek körülvettek életemben.

Én tudom, Uram, hogy te már tudod, amit én még csak sejtek. Ezért veszem a bátorságot és kimondom: Fiat voluntas tua! Kimondtam, Uram, de megvallom, hogy egy kicsit mégis félek. Bocsáss meg, kérlek!

 

Kotecz József, Barót