Volt egy időszak az életemben, amikor majd’ minden este elolvastam “A só” című mesét. Azt, ahol a király megkérdezi lányait, hogy szeretik-e őt, s ha igen, hogyan, mennyire. A legkisebb azt mondja, hogy “édesapám, én úgy szeretlek, mint a sót az ételben.” A válasz nem tetszik a királynak, ezért elkergeti a háztól a lányát. Persze hosszú az út a bizonyításig, de elérkezik az idő, amikor a királylány sótlan ételt tesz királyapja elé, hogy megértesse vele: a só ad ízt az ételnek.
Akkortájt találkoztam a Jézusi mondással is, ahol a Mester így szólt a tanítványokhoz: “Ti vagytok a föld sója” (MT 5,13)
Mély nyomot hagyott bennem a párhuzam, mert akkoriban mindenfelé azt mondogatták, hogy a sót ki kell űzni az étrendből, mert az egészséges élet ellensége.
A só kérdése ma is alapkérdés. Nem úgy, mint valaha, amikor háborúkat vívtak azért, hogy legyen; hanem úgy, hogy legyen-e, s ha igen, milyen legyen: tengeri, jódos, himalájai vagy parajdi?!
Sokszor eszembe jut a Mester. Mit mondana ma nekünk, válogatós tanítványainak?!
Bizonyára ugyanazt: ti vagytok a föld sója. Ti mind, akik itt éltek e gyönyörű, Isten teremtette világban. Vagytok: most, itt, ebben a pillanatban – most, amikor történik az élet. Itt, ezen a földön, amely nagy veszélyben van, s egyre nagyobb bajban lesz, ha nem változtatunk. Vagytok a só, mely létfontosságú.
A jézusi tanítás nemcsak az akkori tanítványoknak szólt, hanem a maiaknak, a mindenkoriaknak is. A mindenkori hívő embernek.
Mert vallom, hogy akárcsak a só, ami a föld mélyéről kerül a felszínre, aképpen a vallásos lélek is lassan, csiszolódva ragyog fel az emberi világban.
Vallom, hogy amiképpen a só szerepe ízt adni, úgy a vallásos embernek is feladata megmutatni, hogy az élet nemcsak testi szinten zajlik, hanem megélve láttatja: az élet ízét valójában a lélek adja.
Vallom, hogy amiképpen a só véd a romlástól, úgy az Istenben bízó ember is védi felebarátait a rossz úton való haladástól.
Vallom, hogy a só, ahogyan tartósít, úgy érleli az Isten közelség az élet minőségét.
Vallom, hogy ahogy a sóból is kevés kell az ételbe, úgy a vallásos gyakorlatot sem szabad túlzásba vinni – az elsózott ételnél nincs rosszabb, s a túlzásba vitt, már – már ölni tudó vallásos embernél sincs.
Vallom, hogy igaz a közmondás: nehéz, mint a só. Igen, a vallásnak is van terhe, kérdés az, hogy egyedül vagy közösségben hordozzuk-e. Nem mindegy!
Vallom, hogy a só megízetlenülhet s akkor kidobják; remélem, bízom benne és imádkozom, hogy a vallásom soha ne kerüljön ilyen állapotba.
S végül vallom, hogy amiképpen a só feloldódik az ételben, úgy oldódik fel az az isteni szikra az emberi életben, hogy széppé, varázslatossá, ízessé tegye azt.
Ma,november 15-én, amikor piros betűs ünnepünk van, hálát adok azért, hogy élt valaha az az erdélyi reformátor, aki azért harcolt, hogy a vallásunk egyszerű, emberi, élhető és érthető legyen. A tiszta jézusi értelemben vett Tanítvány volt, aki tudott a föld sója lenni!
Kívánom, hogy kövessük Dávid Ferenc példáját, legyünk igazi tanítványok, akik ízessé teszik közösségeik életét. És merjük mondani bátran egymásnak: úgy szeretlek, mint a sót az ételben!
Újvárosi Katalin, Székelymuzsna