Nemes Dénes 106 éves nyugdíjas lelkészt látogatva pünkösd ünnepén.

Csak ült az ágy szélén. A világ beszűkült immár neki. Kicsi lett és gyenge. Tagjai erőtelenek, de szemében még fény ragyog. Keze még kapaszkodni akar. Engem vár ünnepről-ünnepre, hogy általam, jelenlétemben újra ajkához emelje az úrvacsorai jegyeket. Imádkozom hangosan és tiszta szívből és közben arra gondolok, hogy bár nem hallja, de érzi az imámat. Szívéig hatol szavaim dallama, szívemig hatol meggörnyedt, törékeny alakja. Boldog vagyok.

Mindent mit egy lelkésznek igazán tudni kell, tőle tanultam. Olyan ő nekem, mint egyik ősöm. Erőtelenségében is erős. Az összekuszált időben tudja, hogy mikor van ünnep. Tudja, hogy mikor érkezem. Fel van öltözve a fekete papi öltönybe és vár. Várja, hogy az oly nagyon ismert ünnep általam és velem átlépjen a háza küszöbén. És veszi a kenyeret, melyet elmajszol, aztán reszkető kézzel ketten fogjuk a kelyhet és kortyol. Aztán csendesen, hangtalanul hosszan imádkozik magában. 106-ik pünkösd az Isten országában. Leülök mellé. Egymás kezét fogja a múlt és a jelen. És érzem, hogy bármennyire fiatal vagyok és erős, ő az erősebb, mert nincs lelkében panasz, szomorúság, bánat.

Aztán csak annyit mond. Olyan rövid volt az élet, mint egy szempillantás, olyan kevés adatott a boldogságból, és íme, boldogtalan lettem. Egymás kezét fogja a múlt és a jelen. És már nem tudom, hogy ő kapaszkodik-e belém, vagy én belé.

Szabó Adél-Júlia, Kálnok