„Hol van a boldogság mostanában?” (Petőfi Sándor: Téli világ) Tesszük fel gyakran a kérdést. Egységes válasz talán nincs. A csodák és örömök mindenki életében máshol laknak. A legfontosabb, hogy bárhol is legyenek, ne felejtsük el észrevenni őket!

Kolozsvár szívében nőttem fel és élek. A boldogság forrásai sosem voltak túl messze tőlem, mondhatni mindvégig a közvetlen közelemben törtek fel. Sokáig nehezen tudatosítottam jelenlétüket. Azt hittem, máshol vannak, elérhetetlen tájakon, még véletlenül sem az engem körülvevő közösségekben. Nem titkolom, csak én bírok versemnek, ez esetben hárompercesemnek hőse lenni (Babits Mihály A lírikus epilógja című vers kezdősorának átköltése), ennélfogva hadd meséljem el boldogságfogócskám történetét. Ősidőktől fogva ismert a tétel, miszerint az embernek párt kell találni, előbb-utóbb pedig meg kell állapodni. Teljes kamaszkorom, illetve fiatal felnőttkorom bizonyos része azzal telt el, hogy unos-untalan kerestem a társam. Úgy gondoltam, egyedülállóként nem lehet kerek a világ. Folyamatosan tápláltam magamban az érzést: kiegyensúlyozott csak akkor lehetsz, ha valakivel egymásra találtok.

Évek múltán, sok-sok sikertelen társkeresési és párkapcsolati kísérlet után körvonalazódott bennem, a keresésben elfelejtettem boldog lenni. Úgy belefeledkeztem a boldogságfogócskába, hogy képes voltam elrohanni az örömök mellett. Veszekedtem magammal, kértem, számonkértem Istent: bogozd ki! Miért nem bogozod ki magányom csomóit? Arra vártam, hogy a másik lelket önt belém, a társban megtalálom a kegyelmet, a különbékét, a partner majd visszaadja az önbizalmam. Minden szerelmi viszonyom zátonyra futott, mert nem éltem békében magammal. Most már talán látom, hogy nem átokként kell értelmeznem az időszakos magányt. Az, hogy az ember ideig-óráig egyedülálló, sokkal inkább ajándék, mint teher. Egy-egy ilyen időszak megálljt parancsol. Áldott periódus, mert lehetőségünk adódik rendbe rakni a problémáinkat. Megértethetjük magunkkal, egyedül is teljes, értékes, sőt szerethető az ember. Környezetünk azért szeret, akik valójában vagyunk. Lelkiismeretünket és a világgal ápolt viszonyunkat vizsgálva ráérezhetünk, ki az, akit keresünk. Mert keresünk, keresek. Mindmáig felfedező úton vagyok, és hiszem, ha eljön az idő, tisztán látom majd, hogy ki az, akivel egy ütemre kell lépjünk. Elsődleges célom, hogy lassítsak a boldogságfogócskán. Ne féljek változtatni azon, amivel nem vagyok elégedett. Legyen bátorságom jobbá tenni azt, ami javításra szorul. Ismernem kell saját boldogságomat, hogy a legmagasabb szinten szerethessek mást.

Kovács Újszászy Péter, Kolozsvár