Október 5-e a pedagógusok világnapja. Minden ember lelkében van legalább egy olyan emlék, amely volt tanárai egy-egy szavát, mozdulatát vagy gesztusát őrzi. Azokét, akik szerepet játszottak egyéni fejlődésünkben, akik óvtak a ballépésektől, vagy éppen tágították tudásunkat, fejlesztették a világról alkotott képünket. Ők voltak azok, akik szüleink után a legtöbb időt töltötték velünk, és egyéniségük magukkal ragadott, és példaképek voltak nekünk, felcseperedő gyermekeknek.

Szavuk mint termő magok hulltak lelkünk földjére. Sokszor évtizedek múltán fogant meg a vetés, máskor tövisek fojtogatták szárba szökkenő álmainkat. Volt, hogy csodálva figyeltük minden mozdulatukat, hátha magunkkal vihetünk valamit tudásukból, jellemükből. És igen, sokszor éles metszésekkel kellett egyengetni a hajtást, hogy termőre forduljon az, ami jó helyre volt ültetve. És amelyik jó földre talált, akkor is termést hozott, akárcsak régen: harminc, hatvan vagy százannyit.

Ma már tudom, hogy mindenki a jóra való nevelést tartotta szem előtt. Hogy a gyerek majd különbséget tudjon tenni helyes és helytelen között. Akár szigorú volt, akár engedékeny, esetleg távolságtartó vagy közvetlen, komor avagy humoros, mindnyájan új színt hoztak egyéni fejlődésünkbe. És általuk is azok lettünk, akikről hiszem, hogy ragyogó szemű gyerekként álmodtunk.

Isten gazdag áldása kísérje életüket és munkájukat, hogy odaadással és hittel, hivatástudattal és szeretettel vezessék a ma gyermekeit, és segítsék őket abban, hogy eligazodhassanak egy furcsán összekuszált világban!

Gál Zoltán, Gagy