A reformációhoz hit, bátorság és alázat kell. Tudom, hogy sokan úgy képzelik, hogy a hit önmagában is elég. Azonban önmagában a hit sokszor az élet ellen fordul. Öl. A hitből való gyilkosság ijesztő jelenség. Ijesztő az elszántság és a gyűlölet, ami olyan emberek tekintetéből sugárzik, akik végső lépéseiket mások életének kioltására használják fel. Ijesztő az öngyilkosság is, bár kezdem érteni – annyi év után –, hogy az öngyilkosság rossz kifejezés arra a tettre vonatkoztatva, mely által az ember önként végez az életével. Hisz egy öngyilkosságra készülő emberben sok minden van, csak agresszió nincs, erő nincs. Éppen az erőtlenség, a kiúttalanság hajtja keserű tettére. Vajon az öngyilkosságot elkövető ember nem mártír? Hisz a klasszikus értelemben vett mártírok esetében is az öngyilkosságnak, a földi élet nem vállalásának egyik válfajával találkozunk. A mártírok is menekülnek a földi élet terhe elől. Valamilyen okból kifolyólag nekünk, embereknek tetszenek a mártírok. Nem nézünk rájuk megvetően, mint a gyilkosokra, nem húzzuk el a szánkat mélységes szánalommal, mint az öngyilkosok – önerőtlenek – története hallatán. Nem rettegünk tőlük, mint az öngyilkos merénylőktől. A mártírokat tiszteljük, sőt szeretjük. Vajon miért? Hisz ők is megöletik magukat, vagy sokszor éppen öngyilkosok lesznek. Nem ragaszkodnak földi életükhöz, nem küzdenek a földi életért. Inkább választják a halált, mint az életet.

 

A reformáció a nyugat-európai civilizáció 16. századi jelensége. Az 1500-as években nőtt naggyá, kezdeményezőjének Luther Mártont tartjuk, aki 1517 október 31-én a hagyomány szerint a wittembergi vártemplom kapujára kifüggesztette a 95 tétel néven elhíresült iratát. Valójában egy levelet írt Albert mainzi püspöknek, melyben tiltakozott a búcsúcédulák árulása ellen. E levél melléklete, a 95 tétel, az a teológiai fejtegetés, mely a bűnbocsánat elnyerése és a bűnbocsánatot megváltó cédulák árusítása közötti összefüggésre vonatkozik. Luther Márton volt az a szikra, ami lángba borította az akkori nyugat-európai társadalmat. Luther Márton előtt is voltak próbálkozások arra nézve, hogy az egyház lényegét visszahozzák az emberek számára. Voltak alázatosan hívő emberek, akiknek volt bátorságuk kimondani azt, hogy a vallás az emberből a szépet, a társadalomból a jót kell előhozza. Voltak olyanok, akik ki merték mondani, hogy az egyház nem szabad kizárólagosan a politikai hatalom kiszolgálója legyen. De mindig voltak olyan hatalmasok, kiknek uralmát a nagyravágyás, az úrhatnámság és a bosszú irányította, és ezek az emberek mindenkiben veszélyt láttak, aki másképp gondolkodott, mint ők.

 

E reformáció előtti reformátorok között emlegetjük Vald Péter és Husz János nevét, a 12. századi valdenseket és a 15. századi huszitákat. Dióhéjban foglalva ezek az emberek is a politikai és az egyházi hatalom összemosódása ellen, a pénz hatalma ellen, a gazdagok gátlástalansága ellen küzdöttek. Keresték, megvalósították, megélték a tiszta lelkiismeretű, szerény és szeretetteljes életet. Az örök visszatérés érzése ez. A gyermekkor ártatlanságához, a kezdetek tisztaságához való visszatérés vágya.

 

A reformátor rendíthetetlenül hiszi azt, hogy ő Isten küldötte, életének célja a hivatás betöltése. A reformátor bátor. Nem hunyászkodik meg az anyagi javakkal kecsegtetők vagy a hatalommal bírók zsarolása előtt. A reformátor alázatos. Végső célja nem saját igazságának a hirdetése, hanem Isten igazságosságának a megértése, melyben benne van az irgalom és a gondviselés.

 

Ismerek hívő embereket. Ők hisznek Istenben, de hiányzik belőlük az a bátorság mellyel akkor is szembe kellene szálljanak a zsarnoksággal, amikor nemcsak a saját érdekük kívánja azt. Ismerek hívő és bátor embereket, akik készek életüket áldozni a hitért, a családért, a hazáért. De hiányzik belőlük a teremtett világ és más emberek élete iránti alázat. Akiknek bátorsága gőgből, büszkeségből táplálkozik. Végül ismerek olyan embereket, akik hisznek is, bátrak is, alázatosak is. Vald Péterben, Husz Jánosban, Luther Mártonban mindezek a talentumok megvoltak. Számunkra, unitáriusok számára pedig e tulajdonságok nagyszerűsége Dávid Ferencben vált életközelivé.

 

A múlt öröksége számunkra ajándék és nem akadály. A reformátorok öröksége akkor élő ajándék, ha mi is képesek vagyunk életünk, hitünk megreformálására. Higgyünk abban, hogy Isten jóban és rosszban velünk van. Legyünk bátrak szembesülni önmagunkkal. Legyünk bátrak visszamenni a tiszta forráshoz, és hagyjuk el a képmutatás, a mellébeszélés, a félrevezetés fölösleges cafrangjait. Legyünk alázatosak. Értsük meg, az isteni gondviselés és az isteni irgalom minden hívő ember ajándéka, és Isten nem az átok, hanem az áldás forrása.

 

Menjünk vissza az elejére – szokta mondani régi gondnokom, néhai Jobb Domokos, amikor beszélgetéseink rendjén túl elkanyarodtunk a felvetett témától, és valósággal belevesztünk érveléseinkbe. Menjünk vissza az elejére – bátorítalak én is. Megszülettünk. Szeretet és áldás indított útunkra. A körülöttünk lévő világ ártatlan megtapasztalása közben hagytuk magunk mögött a gyermekkort. Tarisznyánkban hit, remény, szeretet súlyosodtak, ahogy ifjúból felnőtté váltunk. Felnőttként új fogalmakat ismertünk meg, együttérzés, irgalom, bánat, s közben sokasodtak a világról szerzett negatív tapasztalataink: irigység, gőg, megaláztatás, hitetlenség, zsarnokság. Ráébredtünk a világ különleges szerkezetére, nevezetesen arra, hogy a világ két részre van osztva, a hatalmon levőkre és a hatalom alatt élőkre. Vajon ebben a világszerkezetben hol találkozunk a reformátorokkal?

 

A reformátorok mindig szembe kerülnek a hatalmon levőkkel. Ha a hatalmon levők elfelejtették, hogy honnan indultak el, a reformátorokból előbb-utóbb mártírok lesznek. Ha a hatalmon lévők emlékeznek elindulásuk körülményeire, az akkori hitre, az akkor érzett szeretetre, akkor a reformátorok életben maradnak, és Isten országa megvalósul a közösségben. Menjünk vissza az elejére – életünk elejére, a teremtés kezdetére, amikor Isten embert gyúrt a saját lelkéből és a föld porából. A kezdet és a jelen közötti időszakban begyűjtött hiábavalóságokat, a hitetlenséget, a zsarnokságot, a szeretetlenséget, a tehetetlenséget dobjuk el. Így fogunk újjászületni Isten irgalmából, és így születik újjá közösségünk, mely mindannyiunk meleg fészke kellene legyen, nem börtöne, nem kínzókamrája.

Székely Kinga Réka, Homorószentpéter