Minden embert természeténél fogva egy idő után mind jobban és hangsúlyozottabban foglalkoztat a halál gondolata. Nagyon érdekes azonban az, hogy nem úgy általánosságban, hanem a saját elmúlásának ténye kerül előtérbe. Olyan ez, mint a jövőbelátás igénye. Biztonságtudatát erősíti, ha felfedezni véli a holnap történéseit szinte olyan formában, mint a mai vagy tegnapi napét. Gyermeki kíváncsisággal szeretne a könyv utolsó oldalára lapozni, ahol a nagy szerző felfedi az élet keresztrejtvényének megfejtését. Ismeretei tárházát a vak tapogatózva, a Braille-írás betűi segítségével tudja tágítani, míg az Istenben bízó ember a hit erejével növeli azokat a lehetőségeket, amik az elmúlás élét tompítani tudják.

Valljuk be őszintén, mindannyian félünk, és talán nem csak attól, hogy a túlsó parton mi vár ránk, hanem attól is, hogy az innensőn nekrológunk mit fog tartalmazni. Vessünk egy pillantást a sírfeliratokra, és azonnal tisztulni fog a kép… Én vallom: senki emberfiának nincs annyi ideje ezen a földön, függetlenül évei számától, hogy megengedhesse magának a gyűlölet, a megnemértés, az áskálódás, a rosszindulat luxusát. Ha próbáljuk kifürkészni a jövőt vakon tapogatózó értelmünkkel, akkor rá kell jönnünk a megfejtés titkára is. Rejtvénykulcs lehet ez. Úgy éljünk, hogy bármikor visszanézhessünk. Nem haraggal, hanem örömmel kell fellapozni emlékeid könyvének oldalait. Szépen élni azt jelenti, gazdagon. Na nem anyagi, hanem lelki vonatkozásban megélve, hiszen a koldus is lehet király, ha valaki éppen akkor talál rá, amikor a keresőnek szüksége van rá. Mindenki nyomot hagy maga után, és ha azok olyan útjelzők, hogy a célhoz vezetnek, akkor a kérőnek adatik és a kereső talál.

Az elmúlás és halál fájdalmát eltakarjuk a jóleső emlékek felizzó melegével. Ezek az emlékek élnek túl bennünket itt, valószínűleg tovább, mint a fejfák, márványkövek, kripták. A teremtő szó, az eszme, a gondolat, az én, az egyén jelleme egyedi, mint az ujjlenyomat, és időtállóbb, mint bármely építmény. Itt. De ott? Egyszerű. Oda a hitem visz kézenfogva. Születésem és elmúlásom ugyanazt a görbét alkotja, s ezért az elmúlás következtében minden oda tér vissza, amiből és akiből származott. Porból lettem, és azzá leszek, de porhüvelyem Isten lelkét hordozza. Akkor hát miért kételkednék?! Hiszen így, betegen és nyomorékon is ha szabadjára engedem gondolataim ménesét, nem sántikálva, de vágtatva tudom legyőzni a tér és idő korlátait. Akkor hát Istentől kapott lelkemnek hogyan tudna ártani a halál?!

Erős hitet és szép emlékezést kívánok mindenkinek.

Székely Miklós, Kövend