Hihetetlen varázslat az, amikor ráérősen lehet nézni a tüzet. Szeretem az év azon időszakát, amikor a kiskályhába begyújtok – ez már szinte szertartásszerű . Előkészítem a hozzávalókat, letérdelek, és olyan kimérten kezdem el a műveletet, mintha élet-halál kérdése lenne. Az első kicsi lángocskák játéka örömet hoz, biztatom és táplálom őket, majd ahogy belekapnak a forgácsokba, beszívom a semmihez sem hasonlítható illatot. Becsukom az ajtót, levegőt engedek nekik, s várok. Közben meglesem, hogy ég-e rendesen, s ha már dorombolni kezd, akkor jól megrakom, és jólesően hagyom ott. S az már a ráadás, ha köré gyűlünk és kipirul a melegtől az arcunk, s láthatóvá válik, hogy a melegség belül is megszületik.

Mindig is szerettem a tüzet. Gyermekkoromban elnéztem, ahogy nannyó megszokott mozdulatokkal begyújt, ahogy a kemencében szítja a tüzet, ahogy este, lefekvés után a falon is megjelentek a táncoló „angyalok”, s ő mesélt olyan világokról, ahol a fák égig értek, a táltosok szélvészként repültek, s a jó tett helyébe mind jót kaptak. Szerettem azt is, amikor lekaszált füvek illatát szippantottam be, s a tűz mellett való beszélgetés feledtette az álmosságot, éhséget, türelmetlenséget. A sátor mellett égő tűz biztonságot nyújtott, s ma már tudom: felejthetetlen emlékeket is. A gitár hangjai, a jól ismert slágerek pedig sokunkat összehoztak a lángok körül.

Szent Iván napja a nagy tűzrakások ideje. Ma már csak hagyományőrzők csoportjai gyújtanak tüzeket, felelevenítve ezzel a régi szokást. Valamikor minden közösség nagy tüzet gyújtott, és így ünnepelte a nyár legrövidebb éjszakáját. Különböző vidékeken más-más magyarázatot adtak arra, hogy miért tették ezt. Volt, ahol a házasulandó legény és leány együtt ugrották át a tüzet, hogy megtisztuljanak, és bő gyermekáldás szálljon házasságukra; volt, ahol a tűz után megmaradt üszköket hazavitték a kertekbe, kivitték a termőföldre, hogy védjék vele a helyet, amely az élelmet biztosította számukra; volt, ahol a tűzbe illatos füveket dobtak, hogy eltántorítsák a gonoszt arról a helyről, és volt, ahol azért raktak tüzet, mert ezzel elűzték a szomorúságukat egy egész évre.

Mint annyi minden, ez a szokásunk is kiment divatból. A ma embere nem igényli a babonás felhajtást – az orvosok segítenek a bő gyermekáldásban, a kertek és mezők már nem kell árasszák a mindennapi betevőt, mert azt megteszi a multi, a gonosz is megszerette az illatos füveket s a szomorúságot sem akarjuk elűzni, hisz ma már ki mer szomorú lenni?!

Valami nagy tüzet kéne rakni – mondom mégis József Attilával, mert a lángok játéka, az azt körülölelő ropogás, a beszélgetés vagy az éneklés megtölti a lelket, s akkor „fölengednének az emberek”.

Újvárosi Katalin, Székelymuzsna