Csak állok az alsó házban, és nézem az őseinkről maradt fényképeket. És sorakoznak az emlékek a nehéz időkről. Szememben ott van a látásuk, mozdulatomban a megélt életük, félelmemben az ő aggódásuk. Hordozom a sebeket. Mint mindenki a saját felmenőiét. Lenyomatait egy olyan világnak, ahol sírtak, jajgattak, összetörtek, meghaltak. Hogy jó, vagy legalábbis jobb legyen nekünk. Jobb lett?!

Ideje van az imának! Az igazi, egymásért elmondott, kijózanító imának. A magunknak való követelőzés helyett őértük, akik ma arra ébredtek, hogy odalett a béke.

Ideje van a ráébredésnek: mennyire mulandó minden. És örök az, ami igazán lényeges.

Ideje van az ölelésnek. Mert egymásban nyerünk erőt, nem egymás ellen.

Ideje van a szeretetnek. Mert történjen bármi, ez a legnagyobb erő!

Isten óvjon mindannyiunkat!