Amidőn az egyházra, benne a mi kis egyházközségünkre gondolok, egy gyönyörű, megtapasztalt, és örök álomként visszatérő kép elevenedik meg. A kis falu templomában örömünnepre, az élet, a közös múlt, a találkozás jegyében ősszegyűlt közösségnek prédikációt tart a püspök úr, akinek a faluba való érkezése már önmagában ünnep a kisközösség számára. Ez ünnep emlékeihez hozzátartozik egy érdekesség. Az istentiszteleten a helybéli és elszármazott gyerekek ünnepi műsorral készültek. Van köztük egy tizenhat éves lány, aki egy hosszú, imádságos költeménnyel készült, amely a székely nép számára kér a jó Istentől, a mi Atyánktól segítséget, kegyelmet, erőt. Az istentisztelet végén az ősz, kimért tekintetű, mélyen tisztelt püspök úr gratulál a lánynak, és engedélyt kér arra, hogy kezébe vehesse a kis verses kötetet, mivel nem ismeri az elhangzott költeményt. A lány szívesen engedelmeskedik és a büszkeség, a hála tölti el. Örök emlék maradt számára e találkozás.

Egy másik kép is megelevenedik bennem a ,,nekünk drága, kis egyházunkra” gondolván. A lány itt 11 évvel fiatalabb, első osztályos. A templomi helyszín a szülőváros belvárosi temploma. Szenteste van. A gyerekekkel a nagy karácsonyfa körül ülnek. A pap bácsi felügyeli a betanított betlehemest, és a verses-énekes ünnepi műsort követően a kék dobogóhoz szólítja a bátor, kisebb gyerekeket, akik, ha szeretnék, elmondhatják azt a verset, vagy elénekelhetik azt az éneket, amit az iskolában és/vagy óvodában tanultak. A kis hétéves bátorságot érez ahhoz, hogy ő is színre lépjen. A pap bácsi mindenkit kedvesen bátorít a mikrofont tartva.

Egy harmadik kép is megelevenedik előttem. A helyszín ugyanaz a templom, amelyet az ünnep különlegessége okán virággal díszíttettek. Huszonnégy ifjú vonul az idős, nyugdíjas beszolgáló lelkész után. A lány tizenhárom éves. Izgatott, de határozott, amikor a feltett kérdésekre választ ad, amikor először él úrvacsorával. Az idős pap bácsi kedvesen mosolyog, amikor átadja az emléklapot, Isten áldását kívánja a konfirmandusra.

Pillanatok, emlékképek, történetek és találkozások, amelyekhez a megidézett lelkészek egyházunk történetében szép, tartalmas részt foglalnak el, lelkem meséskönyvében ugyancsak. Sajnos mostanra már mindhárman csak emlékeinkben és a történetekben élnek. A hulló őszi levelek eszembe juttatják őket. Tudom, hogy nagyon szerették ezt a földi létet és ezt az egyházat. Tudom, hogy hazatértek, szeretni lélek szerint az örökkévalóságban. Emlékük szívemben mindörökké áldott!

Tőkés-Bencze Zsuzsánna, Homoródszentpál