Valamikor nagyon régen Jézus az akadékoskodó, okoskodó, mindent tudni akaró tanítványai felé fordult, és azt mondta: „Nem a ti dolgotok tudni az időket és a helyeket.”

Ezzel az egyetlen mondattal megannyi gondolatnak, elméletnek, téves elképzelésnek tett pontot a végére. Ahogyan manapság mondani szoktuk: rövidre zárta a beszélgetést. Okkal. Mert a jövőt firtató, a holnapokról lázálmokat ringató tanítványi vágyak néha felülírták a valóságot, s olyan jövőről ábrándoztak, amelyben ők lesznek az egy fejjel magasabbak, a tömegből kitűnők. Pedig Jézus oly sokszor szembesítette őket az ennél kellemetlenebb igazsággal, miszerint ha első akarsz lenni, akkor bizony utolsóvá kell válnod. Nem értették. Nem is érthették, hiszen emberi mivoltunk legszebb dajkameséje, hogy a jó mindig elnyeri jutalmát a gonosszal szemben. Hogy ennyi jót csak üdvösség követhet, véletlenül sem mártírhalál.

Végül az élet őket s minket is megtanított. Sok mindenre. S e lecke nem mindig volt szájunk íze szerint való.

De egy dolog biztos Jézus szavai nyomán: aki a jövőbe néz, semmit sem fog látni. Mert nincs az a szemüveg, varázsgömb, szemfényvesztő horoszkóp, kivetett kártya vagy csésze aljára száradt kávézacc, ami utat mutathatna a holnapokba. És nem azért, mintha nem lenne út… hanem mert „nem a ti dolgotok tudni az időket és a helyeket…”.

Így, amikor az itt és mostban, mit nemes egyszerűséggel jelennek nevezünk, kacér módon a holnapok felé kacsintunk, csak egyetlen lehetőségünk van. Jézussal együtt szólni e szavakat: „Mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint Te.”

Tófalvi Tamás, Székelyszentmihály