A harmatcsepp, amely ma reggel megcsillanva a nap első sugarában földet ért, és beivódott a vékony vízerek körforgásába, a messzeségből érkezett hozzánk. Egyesül a vizek éltünket biztosító mélységével, majd kibuggyan onnan, s fellegekbe szállva felhők szigetében bolyong, aztán újra aláhull. Alázattal a nagy Akarat tervének részeseként él és éltet. Vajon hányan nézték meg benne tükröződő arcukat? Vajon hányan emelték magukhoz fel ezt az ősi cseppet? Végtelen forrásból való ihlete a földnek és nekünk, embereknek. Honnan jön és hova tarthat? Halhatatlan zúgó szélnek társa, viharos felhők csatájában kis katona, áztat, és ha megfagy, egyedi, szélszagatta formaként zuhan le. Dolga van, célja, útja, sok-sok teendője. Jelenlevő jele az életnek, csókja a földnek, bár csak egy harmatcsepp.

Vagyok és vagyunk. Hogyan? Múltat jelenben színlelők, a történelem pókhálóiban kutatók, gordiuszi csomóban orvoslást keresők, őrei az emlékek feledhetetlen tanulságul szolgáló szavainak. Mit láttál ma? Kin, min merengett el tekinteted? Lehet, hogy pont azon a harmatcseppen, amelyről én írok. A harmatcsepp hallgat, és Isten akaratát teljesíti, mert neki csak az van, és ez így van jól. Az örök életben az a legszebb, hogy örökké tart. Így van ez a földet bejáró harmatcseppel is. Halmazállapotot vált, de ott van.

A legszebb dolgok a legegyszerűbbek, vagy mondhatnánk azt is, hogy a legegyszerűbb dolgok a legszebbek. Mindez azért van így, mert alázattal vannak ott, ahol, és érzik a szembefúvó szélben is az áttörés élményét a végtelen szeretet felé. A jövőt ültetjük, azt várjuk minden nap, percről percre a kinyílandó virág zárt kelyhében, a földbe hulló magban, és a lapra írt betűk után hátramaradó magányban. Várjuk, hogy Isten áldása éltessen, szeressen, vezessen nap mint nap.

Az alábbi kis verset én írtam, és remélem, hogy talán munkába menet a buszon vagy egy szünet perceiben soraim olvastán picit mosolyogsz és örülsz, mert élettörténeted része ez a néhány sor.

Olyan jó lenne belenőni e napba,

felkelve nagyot nevetni a fürdőhabba.

Olyan jó lenne a mosoly, mint viselet,

mint eget és földet felhangoló rezdület.

Olyan jó lenne a kenyér illata, mit

mamám dagasztott egykor odahaza.

Olyan jó lenne az a néma csend,

mit csak madár szólama, ha fed.

Olyan jó lenne az a Kút,

melyből az élő vizet kóstolod és még mindig,

mindig akarod.

Erőnk szikraként válik tűzzé és lobog

vagy magában számlál és vacog?!

Nem mindegy az ültetés,

és minden tavasszal

kell egy új küldetés.

Nevess, ember, az égre fel, s ha fáj is a tavaszi szél, hadd vigye el fájdalmadat. Tárd karodat az ég felé, és hálát adj az életért. Meggondolni, hogy mit lehet, el nem odázni az életet. Igyekezz! A napba sokan belenövünk ma is. Ha találkoznánk, örüljünk annak is, és ha csak egy nap lennénk olyanok, mint a gyermekek, a föld maga lenne a vidám rengeteg. Harmatcsepp vagyok én is, Isten teremtménye.

Szombatfalvi Etelka, teológiai hallgató

Csókfalva