Már jó ideje keserű gyógyszerként nyomja le a torkomon a környezetem a karácsonyra való készülést. Fekete péntekek, nagyszabású csak most, csak neked akciók, hogy legyen jobb az ünneped, karácsonyi vásárok, drága sajtok és kolbászok, olcsó forralt borok, hogy elérhető legyen az illúzió. Évről évre egyre nehezebben jutok el önmagamhoz így advent táján. Olyan ünnep előtti mélybe húz a világ kínálata, hogy csak szenteste éjszakáján, a Reszkessetek betörők film után döbbenek rá arra, hogy megint elrontottam a felkészülési időszakot.

Advent első vasárnapja mindjárt itt van, s nekem egy hosszú nyár kellene még, nem négy hét karácsonyig. Takarítani szeretnék, megtisztítani a belső világomat. Takarítónak lenni nem könnyű, mások szemetét, mocskát naponta felseperni nehéz feladat. Alázatra intő. Szembenézni a tükörrel, s megtisztítani lelkünket legalább olyan nehéz. Porszívózással kezdem, rég járt a kezemben, nekitaszítom a szőnyegnek, és fel-alá húzom. Látok néhány sárdarabot, s eszembe jut, hogy kinek a cipőjéről hullt le, eszembe jut, hogy mikor járt nálam utoljára, felsejlik beszélgetésünk néhány foszlánya, emlékszem a felszínességre, ahogyan figyeltünk egymásra, hogy ne áruljunk el semmit magunkról, kényesen ügyelve arra, hogy nehogy áttörjük a falakat, s megmutassuk egymásnak, hogy kik is vagyunk valójában. Mindenre emlékszem. Végzek a porszívózással és kiürítem a zsákot, talán utoljára látom a sárdarabokat. A portörlés következik, és a poharakkal kezdem. A fürdőben is tartok egy poharat, fogmosás után mindig iszom néhány korty vizet. Poharamon egy rúzsfolt, a lányé. Eszembe jut az arca, rá gondolok, és arra, hogy vajon ő tudja-e, hogy én rá gondolok. Egyre nehezebb a takarítás, a kudarcaim jutnak eszembe, mindegyik lelkembe karcolt fájó emlék, csalódások, hajszálvékony repedések. Az általam okozott fájó sebek, összetört szerelmek, talán mára már begyógyult rég elfelejtett hegek, de most mind-mind előttem sorakoznak. A pohártörlés kész van, a pohár tiszta, mégis úgy érzem, a szerelem megtakaríthatatlan, nem látható előre, nem mosható le, nem kenhető rá semmire és senkire, és még mindig nem tudom, hogy mivel tisztítható és tartható fenn.

Rendet rakni a ruhásszekrényben a legnehezebb. Kiválogatni a ruhadarabokat, némelyikük mindig emlékeztet valakire. Régi, anyuci angyala által hozott, bolyhosra mosott pulóvereimet rendezgetem éppen. A családanyákra gondolok, a mai világ megfeszített iramban dolgozó asszonyaira, a gondokat maguk mögött hagyni és tovább élni és menni tudó csodálatraméltó teremtményekre. Per pillanat semmihez nem tudom hasonlítani azt az érzést, amikor egy anyának állása van, férje és csillogó szemű, mit sem sejtő gyermekei, s ezer küzdelme a világgal, számlákkal és kiadásokkal. Hogy van egy anyának ennyi lelkiereje, vagy hogyan tudja elrejteni terheit, s otthon nem sokat segítő férje, s gyermekei elé, ünnepi ebédet mosollyal tenni? Hogy készül egy anya, s hogy érkezik meg a karácsonyba? Mit érez belül, s mekkora a lelke?

Tovább pakolok a szekrényben, s a nyakkendők között apámra gondolok, hiszen a régieket még ő kötötte meg nekem. Pontosság, fegyelem, kimértség, magabiztosság, modorosság, mindez egy nyakkendőbe kötve. A férfiakra gondolok, a szűkszavúságra és arra, hogy ma vajon minden férfinak, családapának van-e elég ideje arra, hogy kitárja a lelkét családja előtt, s szeretettel ölelje át őket.

Körbenézek a lakásban, megannyi holmi és tárgy, amely mind megtakarításra vár. Nagyszüleimtől kapott varrottas, testvéreimtől kapott sál, barátaimtól kapott fényképes emlékek. Portörlésre várnak, megtisztításra. Levelet kellene írjak nekik, arról, hogy megtakarítottam a tőlük kapott ajándékokat. Arról, hogy máig nem felejtettem el őket. Azt fogom beleírni, ami nem csomagolható be színes csomagolópapírba. Azt fogom beleírni, amit sugallni akar egy méregdrága plazma tv karácsonyra, de mégsem teszi meg. Ideje lenne végre leírnom mindazt, amit ajándékba szeretnénk adni, hangot adni az üzeneteimnek. Elmondani a magam módján az érzéseimet, azt, hogy hogyan készültem a közös ünneplésre, hogy annyi karácsony volt már, amikor csak ajándékot adtam, de kimondani azt, hogy „köszönöm, hogy vagy nekem” nem tudtam. Most, hogy elkezdtem a takarítást, kezdem megérteni, hogy miért nem látok egyik áruházban vagy adventi vásáron sem hatalmas csillogó plakátokat arról, hogy ember menj haza és takaríts! – hisz ez azt jelentené, hogy nem az ajándék a legfontosabb, hanem az, amit az ajándék átadásakor mondani kellene.

Szilágyi Szilamér, Nyárádszentlászló-Nyomát