Vonszolja hátán a keresztet. Porral keveredett könnycseppek gördülnek az arcán és minden egyes mozulat előtt biztatja magát: „Még egy lépést! Menni fog! Erős vagy!”

Nem átlagos nagypénteki tragédiát készülök elmesélni. Inkább felidézném az elsőt, amelyet mindannyian ismerünk, s mely évről évre összeszorítja szívünket. Hiszen oly nehéz megérteni és elfogadni az emberi gonoszságot, az irigységet, a halált, a veszteséget, melyet a nagypéntekek jelentenek számunkra. Újra meg újra átéljük a csalódottság és kilátástalanság fájdalmát, és eszünkbe jut minden tragédia. Hirtelen mi is ott állunk a porban, és vértől verejtékező homlokunkon viseljük a csúfos töviskoronát. Éget a nap, és fájdalom hasít minden egyes tagunkba, de menni kell a bámuló embertömegen keresztül. Cipelni az árulás palástját, sorsunk keresztjét.

Minden egyes nagypénteken ott állunk mi is Jézus mellett, és félelemmel vegyes tisztelettel járjuk újra meg újra az ismerős utcákat remélve, hogy ez alkalommal találunk egy okot, indokot arra, hogy ne kelljen szembenéznünk a Golgota hegyével. De sosincs menekvés. Halljuk a tömeget: „Feszítsd meg!” Tudjuk, hogy bosszúra, vérre vágyik a világ, ez alkalommal is eleget kell tenni a kérésének. Így lecsüggesztett fejjel várjuk a végét, mert bele kell törődni a következményekbe, a hatalomvágyba és az emberi butaságba, mert pénzzel jutalmazzák az árulót és szabadsággal a megtagadót. Minden egyes alkalommal felforr a vérünk ezeken a péntekeken, mert nem elég feketébe öltöztetni az egész kereszténységet és elfogadni, hogy így van ez rendjén. Háborgunk hát tovább szenvedéseink közepette, kiáltunk a tömegre, az azonban egyetlen szavunkra sem figyel. Elgáncsoljuk a katonákat, de mintha láthatatlan végtagokkal rendelkeznénk, nem tudjuk félreállítani őket. Haszontalannak és tehetetlennek érezzük magunkat, amikor keresztre feszítik mindazt, ami a legjobb és a legtisztább, s a síró szeretteink mellett az áruló és röhögő tömeg üdvözíti önmagát. Ecetes ronggyal és lándzsavéggel próbálják életre hívni az utolsó lehelletet a Világ Békéjéből, de sikeresen elvégezték feladatukat, nekünk már nem sok teendőnk marad. Együtt mondjuk a tiszta szívűekkel: „Legyen meg a Te akaratod!” Csak annyi tisztesség maradt, hogy sziklasírba temessük és elsirassuk a Fényt és a Megvilágosodást, a tanításnak mesterét, a hitnek lámpását. Mindezek után elcsüggedt lélekkel, meggyötört testtel vonszoljuk magunkat menedékbe, s képtelenek vagyunk felfogni, hogy újra ugyanazzal a forgatókönnyvel történt meg minden.

De harmadnapra híreket hallunk, hogy mozgalmunk mégis sikeres volt. Hiszen nem lehet megölni az eszmét, képtelenség kitörölni a tudást, lehetetlen kiirtani a szeretetet, elrejteni a fényt. És feltámad majd a gondolat, hogy az örökkévaló Isten sem akkor, sem most nem fogja cserbenhagyni tanítványait. Mert e világban szükség van jóra és rosszra egyaránt, de leginkább azokra, kik tükörként járnak, és tanítványokká lesznek. Ujjászületik a remény, hogy vannak még, akiknek lehet hinni, akik összeteszik a keveset, hogy több legyen. Lesznek egy-házzá és egy lélekké, egy gondolattá, egységgé. Gondolnak a testvérre, és tisztelik az Ayát. A sötétséget ekkor felváltja a fény és az élet, s minden egyes tanítvány tudja: együtt könnyebb lesz.

Szabó Csengele, Hódmezővásárhely