Gyermekkoromban az erdei túránk során gyakran énekeltünk. Jó hangosan zengtük a szólamokat, hogy a vadakat elijesszük. Félelemérzet akkor még nem volt, inkább ősbizalom a természet lakóiban és a rendben, melybe beleszülettünk. Édesapám volt a leghangosabb így óhatatlanul vezérünknek választottuk, szép libasorba követtük és közben énekeltük utána. Emlékszem, ahogy csillogó szemekkel, felhőtlenül boldog gyermeki lélekkel kaptattunk fel az emelkedőn, és közben énekeltük: “kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek és aztán megint mehet, minden tovább…”  Fogalmunk sem volt arról, milyen az, amikor kell az áramszünet, abban az időben a fogalom a gyertyafényben hunyorgó szüleimet jelentette, akik lefektetni készültek bennünket. Ma már irigykedve gondolok vissza arra a barna, csendes, mosolygós kislányra. A tapasztalat nélküli életre, amiben a hit oly megingathatatlan volt. Akkor még volt ősbizalom, vigasz, energia, megbocsátás. Ma már kevesebb a mosoly, hangosabb az élet, több a kétely és lassabb az energiatermelés, annál több a vágyakozás arra a bizonyos áramszünetre.

Vágyik rá minden emberi teremtmény, aki kicsit letenné a terhet, aki szeretné lesikálni magáról az időközben rátapadt üres szólamokat, felesleges elvárásokat, megfelelési kényszereket, egyre sűrűsödő határidőket. Félreértés ne essék, ez nem elbújás, menekülés vagy depresszió…ezt visszatalálásnak nevezik, ahhoz a személyhez, aki vagy. Mert időközben letérsz az útról, a mindennapi feladatokban elhomályosul a cél. Ilyenkor szükség van arra, hogy eltávolodj a tett színhelyétől, hogy aztán közelebb kerülj újra önmagadhoz. Érzed ezt akkor, amikor tele vagy keserűséggel, amikor a fáradtságod már nem csak fizikai, amikor vágysz a csendre, a nyugalomra, hogy megszűnjön egy pár napra a zsizsegés körülötted és a lelked beleburkolózzon az egyedüli tiszta valóságba, az isteni szeretetbe. És ebben a létben tudod igazán tisztára sikálni lelked életben megtépázott gyolcsait. Itt találod meg a legigazabb önmagadat és vértezed fel a nagy visszatérésre. Mindannyiunknak szüksége van erre az áramszünetnyi létre, hogy fellélegezzen és átitassa lelkét az isteni valósággal, hogy aztán még tisztábban zengedezze a lélek az Isten által harmóniába komponált életdalt. Akkor a mosoly újra őszintén fénylik, a szavak tisztábban csengenek, az erő egyensúlya helyreáll. És te meg én újra nekifoghatunk a munkának. Lehet közben más dallamokat dúdolunk, de célunkban megerősödve biztos talajon állunk azon a helyen melyre vezetett az út, s mely nem más, mint a jó Isten gyümölcsöskertje.

Szabó Csengele, Hódmezővásárhely