Ahogyan lassan szitál az aranyat érő májusi eső, úgy újul meg szemmel láthatóan a természet. Percről percre elevenebbé lesz. Nyújtózkodik az ég felé minden, mi élő, eleven zöld. Erejük megduplázódik, akár megnégyszereződik megállíthatatlanul. Minden élni, lüktetni, teret kapni akar. Duzzad a rügy, virágot bont, hogy illatával, színével, egyedi, megismételhetetlen jelenlétével nyomot hagyjon a világmindenségben, vagy éppen teljességre vigye egyéni küldetését. A természetben minden a maga sajátos szimfóniáját zengi, vall ilyenkor a legapróbb fűszál is. Csak az ember hallgat most is, pedig neki is vallani kellene időnként. Vallani kellene őszinte, szívből jövő, emberi, válogatatlan szavakkal. Nem tudtam újrakezdeni ez év tavaszán sem az életem. Nincs bennem dallam már, vagy már nem hallom régen a világ, az Isten, a lét mindig áradó szimfóniáját. Elakadtam, eltévedtem, lemaradtam valahol egy másik élethelyzetben, és most nem tudom megélni a teremtés megújító és erőt adó májusi harmóniáját. Vagy éppen jól vagyok ott, ahol most vagyok, éppen ott kell lennem. Van helyem a világban, van terem, levegőm, fényem, saját ösvényem, melyen utamat járnom kell. Pattan bennem is a rügy. Virágnak indul egy erős érzés, indíttatás. Van hitem a mában, mely át fog vezetni a holnapba. Mellettem virágzik az orgona, a tulipán és még sok más, de nem irigylem színüket, illatukat, mert én pitypang vagyok. Minden jól van a világban úgy, ahogy van. Május van. Megyek az utamon, amelyen egyedül csak nekem adatott végigmennem. Örülök mindennek, ami szembe jön velem. Figyelek. Hagyom, hogy az eleven, lüktető világ tanítson emberül haladni vándorutamon.

Szabó Adél Júlia, Kálnok-Sepsibodok